Történelmünk teljes hosszában megfigyelhető, hogy a fokos mindig fontos szerepet tölt be a harci alkalmazásban, az avatási rítusokban, a kultikus jelentőségű párbajokban és a mindennapi életben. A valamikori duális világképben is fontos szerepet töltenek be a bárdok és a fokosok.

Részlet a fokos c. fejezetből-Az eredeti tanulmány 34 oldal.

Magyar fokosok A fokos jelentősége

A magyarság egyik leginkább misztikus fegyvere a fokos. Kultikus jelentőségű. Egyes tanulmányok szerint a Magyarság és Isten által kötött szövetség jelképe. A szkíták, kelták, hunok esetében is jól megfigyelhetjük a „harci-fogadalmi” bárdok, „fokosok” jelentőségét. A sumér elmélet hívei szerint az ALANOK /jászok/ népneve a fokossal bánás mesterségére utal (égi fokos népe). Történelmünk teljes hosszában megfigyelhető, hogy a fokos mindig fontos szerepet tölt be a harci alkalmazásban, az avatási rítusokban, a kultikus jelentőségű párbajokban és a mindennapi életben.

A valamikori duális világképben is fontos szerepet töltenek be a bárdok és a fokosok.
A gonosz (a sötétség) elleni küzdelem legfontosabb eszköze. A legnagyobb népi hősöket buzogánnyal, bárddal, fokossal ruházták fel. Az íjjal sebezhetetlen kunt (sötétség) egy bárddal, fokossal már harcképtelenné lehetett tenni a Szt. László mondakör szerint. Egyes feltételezések szerint Szent László királyunk közkedvelt fegyvere a valóságban nem harci bárd, hanem egy különleges nagyságú és formájú fokos volt. Ezt a véleményt támasztja alá az a történeti tény, hogy a szent király az eszközt egy kézzel használta és forgatás közben a lóról a földig tudott vele csapni. László király különleges testi adottságai mellet is elgondolkodtató egy hosszú nyélre szerelt nehéz kétkezes harci bárd /csatabárd/ használata.
Bárhogy is legyen az bizonyos, hogy az eszközt „fokos módjára” használta a legnagyobb magyar király.

A Horka segítői /barantázók/ is minden bizonnyal ezzel az eszközzel jelképezték hovatartozásukat.

A Somogyváron és környékén élő hagyományok szerint a törzsszövetség mindenkori bírájának, a Horkának az ún. barantázók és kopjás /arany/ táltosok voltak segítségére. A régi törvények fölött őrködő Horka minden ügy intézése során a táltosok tanácsaira, a harci képességekkel rendelkező táltosok segítségére, valamint a saját hadereje mellett a különlegesen kiképzett barantázókra számíthatott. A törvénynek érvényt szerezni nem volt könnyű feladat. Egyes nyugaton élő kutatók szerint azon temetkezéseknél, ahol fokost, fokosbaltát találtak a harcosok mellett, ott ilyen törvényi „segítőkkel” van dolgunk. A férfivá avatás, a felnőtté válás, a nemzetséghez /hadhoz/ csatlakozás mindenkori legfontosabb rituális eszköze. Ezt az üzenetet tartalmazza az a „szokásmaradvány”, amikor az iskolából távozó (a felnőtt életbe belépő) tanulókat felszalagozott fokossal engedik útjukra.Fontos szerepe lehetett a párvalásztás hagyományában is, mivel minden korszakban a valamire való vőfélyek /mulatságszervezők/ fokossal és a rajta lévő szalagokkal igazolták eddigi tevékenységüket. Az igazságszolgáltatásban betöltött szerepét jól jelöli, hogy a valamikori bírói rovásokat általában nem késsel, hanem fokossal vitték fel a „rovásokat” tartalmazó botra, valamint egészen a közelmúltig az egyes településeken a bírói hivatal jelvénye is volt, s a szervezett „rend-őrséget” első alkalommal szintén fokossal szerelték fel.

A XIX. században állították fel az első mezei rendõrséget, másrészt pedig az addig erre a célra alkalmazott 12- 24 lándzsásra bízták egy-egy község belrendõri feladatainak betöltését. 1878-ban végleg beszüntették a lándzsások intézményét s az elsõ mai értelemben vett rendõrséget állították fel. Ez egy szakképzett rendbiztos vezetése alatt két lovas és 14 gyalogos rendõrbõl állott. Kimondták, hogy ezek lehetõleg kiszolgált katonákbó1, erkölcsileg megbízható egyénekbõl válogatandók össze. A teendõikre nézve pontos szabályrendeletet készítettek. A gyalogosok fegyverzete fokos, a lovasoké fokos és revolver, a biztosé szintén revolver volt. A betyároknál a népi bíráskodás eszköze.

A betyárság intézményéről már szót ejtettünk. Magának a betyárságnak a léte is egyfajta bíráskodási közszerep átvételét jelenti, ami szembehelyezkedve az igazságtalannak tartott hatalommal a mindenkori „nép” igazságát közvetítette a magukról megfeledkezett hatalmasok felé. Csupán az a valódi betyár, aki ezeknek az erkölcsi követelményeinek megfelel. A többi esetben téves szóhasználatról van szó.

A fokos jelentőségét jól foglalja össze az ie. III. évzredbol származó szkíta baltatok felirata a következo:

" Egeset es, üt es, ró es..."

Ékesít is, üt is, ró is. Ékesít: A férfi /harcos/ dísze, büszkeségének tárgya / férfivá avatás emléke? kiválasztott csoport tagja? kiválasztott néphez való tartozás tárgyi jelzoje?/ Üt: Az egyik legkiválóbb harci fegyver, szakrális bünteto-, bosszúálló eszköz. Az isteni renddel szembeszegülők elleni Damoklész-kardja?

Ró: Sok van a rovásán. Nem sokat kertel. Kertel= rovással ír /török/. Üzenetek hagyására használható. Szakrális bíráskodási jog a család, a had, nemzetség tagjai felett.

1886-ban a fokos a karikással egyetemben még rendszeresített hadi fegyver volt a Hunyadi huszárezredben. A későbbiekben már csak kiegészítő felszerelésként használták, elsősorban hegyi felkészítésű csapatoknál.

A fokos története

Az ún. „komoly” töténészek bizony több alkalommal is nagyon felületesen vizsgálták a fegyver létét. Több utalásban olvashatunk arról, hogy a fokos csupán paraszti eszköz volt, amit a középkor folyamán a jobb minőségű páncélok megjelenése után az átütőképesség javítása érdekében adoptáltak a „valódi fegyverek” közé. Ezek a kutatók megfeledkeznek arról a tényről, hogy a honfoglaláskori harcosok mellett éppúgy megtalálható a fokos, mint a korábbi vonulási útvonal majd minden fontos temetőjében.

A magyar fegyverek történésze, Kalmár János azt tanítja, hogy a középkor során mindinkább fejlődő, elnehezedő védőfegyverzettel szemben a támadó fegyverek hatásosságát is növelni kellett. A szablya, a kard, majd pedig a buzogány már nem volt eléggé eredményes fegyver a nyugati sisakfajták ellen. Megnőtt tehát a jelentőségük a nehezebb fajtájú ütő- és vágószerszámoknak, amelyek azonban nem minden esetben sorolhatók a fegyverek közé, mert egyformán alkalmazhatók fegyverként és szerszámként. A paraszti fegyverek csoportjába tartoznak a tagló, a bárd, a szekerce és a balta, valamint ennek kisebb "testvére": a fokosbalta.

Míg az egyéb fegyverekkel kapcsolatosan (szablya, íj) már több száz tanulmány készült, addig mind a néprajzosok, mind a fegyverkutatók részéről nagyon kevés utalást találhatunk a fokossal kapcsolatosan.

https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRgUPFhAgHRrKa2Vgxzb8fVjx4fZjBQxksIuB-s1HQ4tBRk05-rnQ

A fokos első fegyver-előzményei minden bizonnyal az egyszerű botok, fabuzogányok, kőbalták voltak. Ezt követték a paleolit-korszak mandulaalakú, lándzsapengéhez hasonló pattintgatott kőeszközei, melyeket a nyélre hosszában (dárda, gerely) és keresztben (tőrbalta) egyaránt a fegyverre erősítettek. azonban bármennyire alkalmasak is úgy védő mint támadó harcra, még mindig inkább az ipari és a mindennapi élet szükségleteihez megkívántató szerszámoknak, mint tulajdonképpeni fegyvernek tekintendők. Ezekből lassankint kifejlődik ki a balta és fokos. Ezekhez járul a fémkorszakban a fej anyagának megváltozása. Mivel védő technikákra csupán a bronzkor végén s a vaskor elején találunk támpontokat, így valószínű, hogy a fokos támadó használata mellett ekkor fejlődik ki másodlagos védekező jellege.

A fokos nagy valószínûséggel a tõrbaltából fejlõdött ki. A tőrbalta nem kínai találmány, a Föld minden részén megtalájuk a fejlődés különböző időszakaiban. Első írásos emlékünk azonban tőlük származik, sõt Huan-Ti kínai császár ennek a fegyvernek köszönhette a Kína egyesítésére tett kísérletének sikerét. A hunokat megemlítõ kínai források arról beszélnek, hogy a rettegett északi ellenfelek a tangutoktól vették át a korai fokos különbözõ változatait, a fegyver eredetét pedig a legendás "Szarvasos Kövek Népéhez" kötik.

„A tőrbalta meglehetősen sokféle használati lehetőséget kínált, éppúgy lehetett vele döfni, hasítani, mint sújtani. Alapvetően két részből áll . A nyél (ping) fából vagy bambuszból készült. A bronzfej (tou) két részre osztható, a pengére (jüan) és a belső részre (nej). Valamennyi pengének két éle (zsen) van, melyek egy hegyben (feng) futnak össze. A penge alsó élének lefutásánál, ahol a belső résszel találkozik, található a szakáll (hu), amelyen egy vagy több lyuk (csuan) helyezkedik el. Belső résznek hívják a bronzfej hátsó részét, amelyen legtöbbször szintén található lyuk. E lyukakon átfűzött zsinór vagy szíj segítségével erősítették fel a fejet a nyélre, amely a penge és a belső rész között lévő sínhez (lan) illeszkedett. A Sang-kor vége felé jelentek meg az olyan tőrbalták, melyeknek hiányzik a szakáll- és esetleg a sínrésze is.

Ezeken a fegyvereken az addig a szakállrészen lévő lyuk vagy hiányzik, vagy a penge tövébe kerül. A szakáll nélküli tőrbaltáknak kétféle belső része lehet: egyenes belső (cse nej) és görbített belső (csü nej). Mindkét fajta belső részt díszíthetik ornamentikával vagy állatfigurákkal. A bronzfejek hosszúsága és szélessége is változatos lehet. A leghosszabbak 40 cm, a legrövidebbek 20 cm körül lehetnek. Ritkán találni olyan darabokat is, amelyeknek csak a belső része készült bronzból, az ilyeneknek a pengéjét nefritből csiszolták. A Sang-kor elejéről maradtak fenn nefritből csiszolt, egyszerű formájú tőrbalták. A pengét olykor védhette a legtöbbször fából készült hüvely. Mind a szakállas, mind a szakáll nélküli fajták közt akadnak olyanok, amelyeknek a nyélre történő felerősítését a penge és a belső rész közt található gyűrűkkel vagy furattal segítették elő.

A nyelet a gyűrűkbe vagy furatba csúsztatva stabilabban rögzíthették a fejet, mint sínre fektetve. A nyél tetejére néha bronzból készített, díszes nyélsapka (pingmao) került. A nyél végére pedig a nyélsapkához hasonlóan díszített bronzbütyköt (cun) húzhattak. Lévén, hogy a nyél nem tartós anyagból készült, hosszára vonatkozóan nem áll pontos adat a rendelkezésünkre. A bronzedényeken fennmaradt ábrák tanúsága szerint hosszuk általában egy méter körül lehetett. A díszítések, akárcsak a belső részen, a pengén is megjelenhettek. Egyazon fegyveren díszíthették a pengét és a belső részt is, de akár díszítetlenül is maradhatott. A díszítések közt gyakran szerepel a korban igen közkedvelt a kuj-sárkány és a taotie-motívum. Ez utóbbiról a mai napig nem sikerült tisztázni, hogy pontosan mit is ábrázol. Egyesek szörnypofát vagy valamilyen mitológiai alakot vélnek felfedezni benne, mások viszont csupán két egymással szembefordított kuj-sárkány motívumnak tartják.”

Részlet Tokaji Ferenc: A régi Kína fegyverei c. művéből.

A legenda szerint a kínaiak Huang-ti-nek, a Sárga-császárnak tulajdonítják többek között a fokos , az íj, nyíl feltalálását, de ő tanította meg az embereket szekeret és csónakot ácsolni is.

A fegyver elsősorban a közép-ázsiai lovasnépeknél került felhasználásra. Érdekes módon elterjedése nem egyöntetű, hanem területi jellegű. Egyes népek ismerték és használták, mások számára viszont teljesen ismeretlen volt. Elsõsorban a fejlettebb páncélzatok (pl. pikkely és sodronyvért, sisak) leküzdésére alkalmazták.

A fegyver fejlődésére nem lehet egy sematikus folyamatot ráhúzni. Annyi azonban bizonyos, hogy jelenlegi formája több fegyver együttes fejlődésének a terméke. Hasonló alakú és formájú fegyverek ismerhetőek fel sumér, egyiptomi, afgán, indiai, kaukázusi, perzsa

ábrázolásokon.

A honfoglalóknál a sem hiányzott fegyvertárából, valamint a kétélűre készült harci-csákány sem. Csákányvéggel kombinált fokos is előfordult a temetőkben.

A fokosok rendszertani csoportosítása:

A fokosok (mint általában a legtöbb magyar fegyver) rendszertani besorolását nagyon megnehezíti az a tény, hogy olyan nagyszámú különféle változatot használtak és készítettek a történelem során, hogy szinte teljesen egybemosódnak a kategóriák. Ma köznyelv megfogalmazásai szerint ugyanúgy a fokosok közé tartozik a valójában „fok” nélküli kanászbalta /a tájékozatlan nyugati szakirodalom ezeket nevezi „Hungarian fokos” néven/, a harci csákányok különféle változatai és néhány balta és bárdforma. A kb. 60 cm-1 m közötti nyélhosszúsággal rendelkező harci eszközök mérhetetlenül sokféle formában és alakzatban léteznek. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a legtöbb mai változatnak, már évezredekkel korábban meg lehetett találni majd minden formáját. Ma a fokost (hasonlóan a szablyához) a magyar mellett a lengyelekhez köti a szaksajtó.

Köznyelvi csoportosítás:

Ütő- és zúzófegyverek /használati tárgyak-munkaeszközök/:

-Balták

-Szekercék

-Fejszék

-Bárdok

-Buzogányok

-Botok

-Csákányok- harci csákányok

-Fokosok

- egyszerű fokos

- baltafokos (pl. kanászbalta)

- fokosbalta

- csákányfokos

Vívás fokossal

A különböző hagyományőrző csapatoknál boldog-boldogtalan állítja magától, hogy fokosvívást oktat, míg az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy ezek az emberek csupán néhány alkalommal fogtak fokost (és egyéb fegyvert) a kezükbe, vagy egyáltalán nem rendelkeztek egyetlen fokossal sem. Jellemző a tradicionális fegyveres alkalmazások kiforratlanságára, hogy a magyar szablyához hasonlatosan Coloradótól – Ausztráliáig több tucat fegyverinstruktor hirdeti magáról azt, hogy a hagyományos magyar fokos-iskola alapján vívást tud oktatni ezzel a fegyverrel.

Kutakodásaim közben aztán kiderült, hogy olyan „lelkes” úriemberekről van szó, akik az ecseri piacon járva beszereztek egy ilyen fegyvert maguknak, majd odahaza már azt állították, hogy több hónapot töltöttek „Budapesten” hagyományos magyar fokosvívást oktató iskolában.

Az alkalmazott technikák csoportosításánál külön kell választani A fokos jellegét, típusát és alkalmazási területét. Így megkülönböztetünk egyes gyalogos alkalmazást, páros fegyveres gyalogos alkalmazást, egyes gyalogos alkalmazást kiegészítő fegyverrel, eszközzel, egyes gyalogos alkalmazást könnyű pajzzsal, egyes (egyedi) lovas alkalmazást, egyes lovas alkalmazást könnyű pajzzsal, ideiglenes- és rögzített fokosfejes technikát.

A fokos a szablyához hasonlóan annyira egyedi jellegű fegyver, hogy kialakítása következtében az alaptechnikák nem minden formára vonatkoznak. Minden fokost „újra kell tanulni”.

https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRuXzxIcYttvWPWp8nWBstIBUoBeYMWHHCkYrh_L05K5olo95x1

A fegyver alkalmazhatóságának három legfontosabb mutatója a súly, a forma. a nyélhossz. Bármelyik megváltoztatása alapvetően befolyásolja a későbbi alkalmazást.

A különbözőség ellenére mégis egységesített technikáról beszélhetünk, mivel az fennmaradt eszközök többségén jól látható, hogy a magyar gondolkodásmód hagyományait követő egyedi szerkesztés és megmunkálás azonos technikai elképzelés irányába mutat. A fokos az 1600-as évekig a vitézlő rendeknél egyedi készítésű, egyéni fegyver volt. A népi alkalmazásban ezt a jellegét a továbbiakban is megtartotta. Mindez a fegyver egyfajta állandó értelmezését is jelenti.

Legkorábbi vívástechnikai emlékeink közvetlenül az 1800-as évek szegénylegényeihez, pásztoraihoz kötődnek. Ők dogozták /örökítették át/ ki azoknak a balta- és fokos-technikáknak az alapjait, amelyek a későbbi maradványtechnikákban /pásztoralkalmazások, fegyveres táncok/ fellelhetőek, kutathatóak voltak. Eredményeik a korábbi korok technikáihoz szorosan kötődtek, de egyben át is értékelődtek. Az átértékelődés folyamatát elsősorban az általuk is egyre gyakrabban alkalmazott könnyű tűzfegyverek kényszerítették ki.

A fokos-technika alkalmazását tekintve egyesíti a bot /fustély/, a bárd és a szablya technikai jegyeit, de legalább ugyanennyiben különbözik is tőlük. A viszonylagosan könnyű fegyver lehetővé tette a teljes alsó- és oldalsó negyedekben való használatot. Mozdulataiban követi a csukló flexibilitásából adódó előnyöket és mozgási szabadságot. Él és hegyvégződései (fokai, szegei, tüskéi) alkalmasak voltak a harci taktika gyors megváltoztatására.

Kiváló megelőző fegyver. Erre a tulajdonságára építenek évezredeken keresztül. A fegyveralkalmazásának legfontosabb momentuma a megfelelő pillanat megválasztása, valamint a fegyver csapási pillanata előtti folyamatos mozgatása. Jellemző technikai eleme a gyors kitörés.

A fokos nem védtelen más fegyverekkel szemben. A köpü és a nyél fémberkásaira, megerősítéseire elsősorban a más fokosok elleni küzdelmek során szükséges támaszkodni.

Gyorsasága, forgatási prioritásai, megrendítő hatása miatt a legtöbb esetben elégséges más szálfegyver ellen. A régi emberek szerint lassú ember kezében „felesleges” fegyver.

Jelenlegi ismereteink alap bázisát a fokossal járt harci táncok ütésgyakorlatai és a fokossal végzett népi virtuspróbák anyagai szolgáltatják

Technikájának megismeréséhez ajánlom, hogy a kezdő barantázó először a bot, a szablya és a csatabárd alapjait sajátítsa el, mivel a sérülésveszély miatt szükség van az ott felhalmozódó rutinra.

Egyetlen embernek sem ajánlom, hogy megfelelő előképzés nélkül nekiálljon.

A fokos vívástechnikával a Baranta honlapon, az edzésvideó alcím alatt találkozhattok majd. A videóanyag a fokos, fokos-pajzs alap - és iskolagyakorlatokat is ismertetni fogja 1-tol 15-ig.

A fokos készítése:

Manapság rendes baltát sem lehet kapni. Egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a szerszámok fém- és faanyaga egyre gyengébb minőséget képvisel. Nem a jövőnek készítik ezeket az eszközöket. A legtöbb esetben mindenféle szerszámfej és nyél rögzítése katasztrofális. Nélkülözi a legelemibb szakmai ismereteket. Eltűnőben van a valódi kovács tudása és a pásztorember fához való szakértelme.

A „hajdan volt” emberek, ha már nekiszánták magukat, akkor kiemelkedő minőségű eszközöket készítettek. Számukra az eszközkészítés minden pillanata a szakételemről, munkaszeretetről és a természet tökéletes ismeretéről szólt.

A nyél és a faanyag előkészítése:

A pásztor, nyári legeltetés közben, kiszemeli a faragásra alkalmas fákat. Ősszel, lombhullás után, levagdossa az alkalmas ágakat, elhasogatja s elrakja száraz helyre, föl a padlásra, vagy a házban a mester-gerenda fölé. A fa csak akkor lesz tökéletesen száraz, ha legalább egy-két évig így pihen a mestergerenda fölött.

Legszívesebben faragnak kecskerágító fából, amin a «papsajt» terem.

Ez a legszebb színű, finom faragású, szívós, sárga, sima, szinte fényes, kemény fa, amely nem hasad. Egyéb fa csak úgy szép, ha «belakozzák»; a kecskerágítónak azonban, ha ügyesen tisztogatták le, csak egy csöpp lenmagolaj kell s még szebben kisárgul. Ha csak vízzel mossák is le, «megmutatja maga-magát a szép sima színében».

https://encrypted-tbn1.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcTsI0AgcVcCKBbCGTu_V8Pv2isnS6W8rF40rSnDcqr_CnaY4DVFbQ

A modern világ kelléke is. :P

A pásztorság igen nagy sajnálattal látja, hogy legkedvesebb fájából egyre kevesebb marad; az erdőkkel a kecskerágító is pusztul. Régente sok olyan vastag kecskerágító is került, mint az ember combja. Ma csak elvétve találkozik ilyen, mert harminc-negyven esztendő is belételik, mire úgy megvastagszik. A kecskerágító csak a tiszta földet, a laphelyet szereti; kövesben nem díszlik. Egyik keszthelyi bognár-mester beszéli, hogy régente a kecskerágító a szőlővenyigékből rakott gyepük mellett díszlett legszívesebben. Így énekli Petőfi is:

Piroslik a kecskerágó

Szőlő árka mellett

Az árokban tehéncsordás

Kutyája megellett.

Manapság már csak olyan kecskerágító akad, amelyikből gyujtótartót, tükröst, késnyelet, viráglétrát s ilyen kisebb holmit faraghatnak.

Az iharfa, juharfa, jávorfa is igen jó az aprólékos pásztormunkákhoz. Zalában, Somogyban ebből sincs sok, mert az erdész nem ülteti. Csak ott van, ahol magától kél. A gödrök oldalán díszlik. Nem tömött, fehér színű fa, amely nem habos és így a fa szövete nem zavarja a faragott rajzot.

Botnak legjobb a somfa, mert legszívósabb természetű, legkeményebb fa. Somogyban alig akad elvétve egy-egy úrikertben, vagy a szőlők gyepüjében. Badacsony tetején volt valamikor sok. Ha arrafelé járt a pásztor, mindig metszett botnak való ágakat, s otthon megajándékozta vele a pajtását, aki lelkére is kötötte, amikor elment: – Hozz ám somfát Badacsonyból!

Botot készítenek még galagonyatüske-fából, vadalma-, szilva- és szelencefából.

A botot azért kell ezekből a fákból készíteni, mert a botra kampó, fokosfej illik, s a görbületet, megfelelő hajlatot más fa nem igen ad ki.

A szilfa könnyen hasad. Szálkás. Az nem sima fa. Azért nem szereti a pásztor. Ha fúrja, akkor is csak elhasad.

Kőrisfából leginkább jó pipaszárakat készítenek. Sárga színt játszik. Nyirkos talajon még van elég. Ez a fa egészen habos, ezért faragásra nem szeretik.

A gyertyánfa ha száraz, akkor igen kemény, ha pedig nyers, akkor meghasad. Kis munkához nem való, csak kapanyélnek, fejszenyélnek, mesterember szerszámjának.

Ostornyél készül még disznótüsfából, amelynek fekete bogyója van, olyanforma, mint a kökény. A fa héjja barna, de belseje szép sárga, mint a viasz.

A régiek szerint cserfa, tölgyfa, bükkfa csúnya fa. Az nem való másra, csak tűzre; bükkfából kanalat, lisztmerő-lapátot azonban készíthetnek. Sajnos ma ott tartunk ,hogy ebből a csúnya fából vagyunk kénytelenek a legtöbb gyakorló eszközt készíteni. Ma nagy tömegben ma már csak ez kapható.

A faragószerszám

A régieknél ott volta szerszám a pásztortarisznyában; az apró szerszám, mert ami nagyobb, az odahaza áll; a nagyolást otthon végzi el a pásztor.

Leghasználatosabb pásztor-szerszám a kés, pásztori nyelven: a bizsók.

https://encrypted-tbn1.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcSLfwO40yzuT3Cev-cptjvQYPr7RXfbC2RAjrlruGxTHyO2mghVmA

A pásztor rendesen eltörött borotváját értékesíti a bizsók-készítésnél. A hentesboltban is ügyeli, mikor kopik ki a kés, amelynek pengéjéből ő még pompás bizsókokat készíthet.

A bizsók

A bizsók pengéje erősen áll a nyélben, amelybe eredeti ólomöntéssel erősítik meg. A pengét tehát nem lehet behajtani, így azonban kibökné a tarisznyát, a zsebet; kukoricacsutát húznak rá. A rendes pásztor azonban elmés tokot, tasakot farag, amely a pengének nemcsak a hegyét, hanem egész hosszában az élét és a hátát is védi. Ha csak élvédőt faragnak, akkor ezt egy fagyűrűvel erősítik a pengére.

A pásztornak egész gyűjteménye van bizsókokból; hat-nyolc darab is van a tarisznyában; faragóember azt tartja, hogy ha egy bizsók van, akkor nincs egy se, mert hamar elveszti az ember, de meg ott is felejti, amikor a nyáj mellől gyorsan fel kell ugrani.

A faragás maga is többféle kést kíván; goromba nagyobb fához nagy bizsók kell, finom munkához igen keskeny, könnyű kés; kis likhoz nem fér oda széles pengével, – ha meg kupásan kell a fát kivágni, ahhoz réceorrú kés kell.

A bolti kés nem jó, mert nem viszi tisztán a fát, feltöri az ember kezét. Ezért a bizsók nyelét is maga faragja a pásztor, hogy gömbölyű legyen, jól kézbeálljon.

A kusztora

A pásztor, a faragó kés, a bizsók mellé zsebkést, kusztorát, is készít magának. A szalonnázó, evőkésnek ez a becsületes neve. A bolti kés az bicska, bicsak. A kusztora nyelét fából vagy szaruból faragja ki. Híresek az Öri kések, amelyek Felsőőr nevű községből származnak, ahol iparszerűleg készítik. A pásztorok sikerrel utánozzák ezeket, a késeket is. A szarvasmarha szarvának a csúcsát, a kos- és bivalyszarvat elviszik az esztergályoshoz, aki a hengerded nyelet számos gyűrűmélyedéssel ékesíti föl. A pásztor azután otthon ezt a nyelet hosszában bevágja, hogy a «pilingának» ágya legyen. Leginkább azonban fanyelet faragnak.

A kusztora fejére rézgyűrűt tesznek. A vaskereskedésben táblaszám van a réz. A pásztor ebből olyan széles szilatot metszet le, amilyen szélesnek a kusztora gyűrűjét szánta. Otthon pedig bádognyírő ollóval olyan darabokra metszi el, amekkora egy-egy karikára kell. A rezet vaspálcára ráveri, azon összehajtja, olyan szélesre, amilyen a nyél feje; reszelővel karikákat reszel rá, s az ezek között levő tért hosszú lapra, három szegletre, kockára reszeli, s ilyen alakú lapokkal díszíti föl a gyűrűt. A gyürű felső szélét behajtja, mint a ruhaszegést, hogy pereme legyen. Ez tartja a kést, hogy le ne szegődjék, hátra ne bicsakoljék. Ezután a gyűrűt ráhúzza a kés fejére, mindakettőt keresztül fúrja s a pengét egy szeggel beleerősíti.

Ezután következik a nyél díszítése. Az őri késnyél gyűrűibe spanyolviaszkot öntenek. A fanyelű késeket kimetélik és spanyolviaszszal kiöntik. A nyélen más díszt nem alkalmaznak, mert «bántaná a kezet ».

Az ilyen kusztora igen alkalmas szerszám, mert mindenki a saját kezéhez szabja. Jó, gusztusos fogása van. Olyan erős a pilingája, hogy nemcsak evésre, faragásra, hanem szükség esetén – teszem bucsúban – önvédelemre is használják… A keszthelyi kanász szobája valóságos késes műhely. Készül ott őri kés, kisebb és nagyobb kusztora, egyszerű és dúsan díszített nyéllel, amelynek alja vagy gömbölyű, vagy csizmaalakú. Látunk ott kusztoranyelet őz és szarvas agancsból is. A keszthelyi kanász még olyan kést is tud csinálni, mint a bolti bicsak. Más ember eldobja a kését, ha eltörik. A pásztor kiszedi a rugóját. s ahoz azután az elkopott henteskésből köszörül pengét, a szarvasagancsból nyelet farag, ennek lapjainak belsejét beborítja rézlemezzel, s azután szépen összeszegezi az egész készséget

A bot kikészítése

Olyan is van, hogy aznap ki sem tudja venni. Pozsgai József mondja, mikor legénykorában nekiiramodott botot szedni, a dolmánya lerongyolódott. Az anyja egy hétig is ragmálta érte.

A somfának sok ága, töve van, az ágat gyökerestől ki kell venni, mert abból lesz a kampó.

A botot megpirítják. Langyos tüzön forgatják s mikor a bot héjja repedezni kezd, földhöz csapkodják s a héj lehullik. Azért nem szabad késsel faragni, mert megsértenék a bot maga színit. Ezután következik a kampó kifaragása. Nagyon kell arra is vigyázni, hogy a kampó szép formás legyen, hogy ne legyen se rövid, se hosszú.

A kampót faragás közben befaggyúzzák, mert a nap és a szél meghasítaná. Amikor a bot kész, az egészet újra faggyúzzák, így azután a szobában, meleg helyt, szép pirosra kiérik.

A juhászkampó végébe szeg nem kell, mert ha a birkához találnának vele pöccénteni, megsértenék. Somfa nem terem mindenütt. Messze vidéken sem található. Ahol van is, ott kocsiszám szedik össze a botkereskedők.

Ezért ha a somfaszegény vidék pásztora olyan vidékre rándul, ahol somfa terem, pajtásai meghagyják neki, hogy hozzon ám somfát! Ha a pásztornak kedves komája vagy barátja volt olyan helyt, az azzal kedveskedik, hogy néhány somfaágat küldött neki.

Nem csoda tehát, hogy ha a kampós bot, a fokoshoz való bot igen megbecsült jószág.

Ahol a pásztor nem juthat somfához, ott valami más fa ágára a kampót vasból készíttetik a kovácsnál, azért, mert más fáról, pl. a gyertyánról a kampó könnyen leugrik.

A fokos fejét, a kampót rézből is öntik, de az csak olyan divat. Ezt a pásztor nem szereti, mert megfogja a markát.

Az illesztés:

Mindennek a rákfenéje. Lehet kiváló a bot, a fokos feje, ha a legfontosabb mozzanatot az illesztést elrontják. Lötyögő fegyver a harcos és a pásztorember szégyene. A fokos rögzítését, fa és fémékekkel , előtét vassal, dugasszal, faszeggel és fazárral oldották meg. (Abban az időben amikor viselése tiltott volt, az emberek a ruhájukban, a tarisznyájukban tartották a fejet, amit használat előtt a helyére illesztettek. Ez történhetett ellenhúzással, vagy ékalapú fazárral.)

Ha az illesztés nem megfelelő, akkor idő multával kiszárad, lötyög, esetlegesen a használat miatti rezonancia következtében „meggöbed”. A nyél rugalmas a fej szilárd, az illesztés kikezdhetetlen és karbantartott. Ez a jó fokos tulajdonsága.

A fokos fejének készítője a kovács:

A jó fokosfejhez valódi kovácsra volt szükség. Színesfém sem harcra sem pedig munkára nem való. A jó acél elengedhetetlen velejárója egy jó fokosnak. Jó acél pedig csak a mesterséghez értő szakembernél lehetett hozzájutni. A kovácsmesterség korán vált önálló ipari tevékenységgé. Már honfoglaló őseink idejében is köztiszteletben álló foglalkozás volt. Nyáron a gyepvasércet bányászták, tisztították és dúsításra előkészítették, s csak ősszel és télen dolgoztak kovácsolással. A gyepvasércet dúsítás előtt hetekig mosni kellett, egy-két hónapig szárították, nyílt tűzön pörkölték a kis kemencékben, kézi fújtatással nyerték ki belőle a bucavasat sokszor negyven óráig is tartó munkával. Ezt még újabb izzítással, erős kovácsolással tisztították, s csak ezután kezdhették meg a vasszerszámok, fegyverek készítését (Bartha 1958).

A 12—15. században sokrétűvé vált a mesterség, ebből a korból páncél-, sarkantyú-, kard-, üst-, lemezkovácsokat ismerünk, valamint kés-, kasza-, balta- (fokos) és szegkovácsokat. Céhekbe tömörülve dolgoztak. Figyelmen kívül hagyva az erdélyi szász városok 1376. évi közös kiváltságlevelét, a legrégibb kovács céhszabályzatot 1467-ből Kolozsvárról ismerjük. Ezt követően a legkülönbözőbb időpontokban alakultak az országban kovácscéhek. A mesterek létszáma még a nagy városokban sem volt sok — szemben más foglalkozásokkal —, ezért a legtöbb helyen vegyes céhbe tartoztak a lakatosokkal, rézművesekkel, vagy több várossal céhszövetségben dolgoztak (Szádeczky 1913).

Az uradalmakban, falvakban dolgozó kovácsok műhelye, kézzel végzett munkája nem sokat változott az idők folyamán. Műveikről a korabeli limitációk tanúskodnak. Győrött 1647-ből ismerjük az első árszabást, amelyben kovácsok is szerepelnek, majd később 1726-ból, 1818-ból maradtak fenn ilyen emlékek. Hasonlókat mutat az ároktövi kovácsok árjegyzéke is (Bodgál 1967: 216). Ajtó-, ablakpántokat, vasalásokat, sarokvasakat, pipákat, reteszvasakat, ablakrácsokat, ajtó- és ládazárakat, láncokat, szegeket, tűzcsiholó acélt, nyársakat készítettek, háromlábakat az üstök alá, zablákat, béklyókat, kapákat, ekevasakat, csoroszlyákat, ásóvasalásokat, fejszéket, bárdokat, vonókéseket, s emellett fő munkájuk volt a szekerek vasalása és a lovak patkolása (Szabó Gy. 1954).

A földesúrnak dolgoztak uradalmi műhelyekben, de külön kovácsaik voltak a jobbágyoknak, műhelyeiket a faluközösség tartotta fenn. A kovácsműhelyek helyét a 18—19. században megyei és községi utasítások szabályozták: a lakóházaktól és a gazdasági tárolóépületektől távol kellett lenniük, mert tűzveszélyesek voltak. Ezért kiszorultak a falu szélére. Kellett a szabad tér a szekereknek és a lovak patkolásához is.

A paraszti közösség egyik legnélkülözhetetlenebb iparosa a kovács. Szavazással választották meg a kovácsot: a neveket papírra írták és kalapból kihúzták. Más helyeken viszont a legelőnyösebb ajánlattevőt vagy a legjobb hírűt választották meg. A község adta a műhelyt és lakást kerttel, 3 ezer négyszögöl határbeli földdel, a mester viszont saját szerszámaival dolgozott. A gazdák költöztették a faluba családjával együtt, és január elsején állt munkába. A kovács ügyeit a gazdák közül választott kovácsbíró intézte, neki ezért ingyen végzett minden munkát. A közbirtokosság tagjait is előnyben részesítette, kora reggel és az esti órákban soron kívül szolgálta ki őket. Általában pénzért dolgozott, csak az ekevasak, csoroszlyák élesítéséért kapott a tagoktól évenként egy véka búzát (25 kg), a közbirtokosságon kívüliek 30 kg-ot adtak. Hitelbe dolgozott, kontóskönyvben írta fel a végzett munkát és az árát. A gazdák évente egyszer számoltak el a kováccsal pénzben — vagy búzában, ősszel, cséplés után. A szegényebbek ledolgozták tartozásukat: felszántották, művelték a földjét, fuvaroztak neki.

A kovácsműhely különálló, szabadkéményes épület volt. Napjainkig megőrizte a régiek emlékét többek kőzött a verpeléti műemlék kovácsműhely (Bodgál 1965a), vagy a szilsárkányi a szentendrei múzeumfaluban (Boros 1974). Századunkban nem sokat változtak a műhelyek sem külsejükben, sem felszerelésükben. Termelőszövetkezetek, állami gazdaságok kezelésében még sok helyütt ma is jól tanulmányozhatók. Előterükben fedett patkolószín található, tárapilléreihez, hevederekhez kapcsolódó vaskarikákhoz kötik a lovakat. Az ökrök patkolásához a homlokzatra illeszkedő kettős kalodát használták. A bejárattal szemben áll a kohó. Közepén két félkör alakú tűzicipó, bal oldalán a hűtővályú vízzel, benne a kukoricacsuhé pemet. Másik oldalán a tüzelőszén, kőszén, koksz, faszén, sokszor keverve is, benne a rakólapát, és a tűzinyárs, amivel a salakot tolják félre. A gázokat a füstsátor gyűjti össze és kivezeti a kürtőn a kéménybe. A falon a különféle méretű és szájkiképzésű tűzifogók és a fogószorító klógnik lógnak. A kohóhoz csatlakozik a vontatórúddal, kézzel vagy lábbal hajtott, körte alakú fújtató, mögéje dobálva a vásott vasdarabok, amelyek hevítéssel újra nyersanyagokká válnak. Előtte áll a lécből készült szerszámráma, benne a különböző kalapácsok, formázók, steklik. Az ajtó bal oldalán lévő fal előtt áll a kézzel hajtható fúrógép (ma már árammal működik), az udvarra nyíló ablak előtt a keményfa lapú satupad, rajta a kovácssatu és a kézisatu vagy sikattyú. Mellette, falra erősített deszkán a különféle menetmetszők, fúróhajtók, kétnyelű kések, reszelők, ágasfúrók, kerékagyfúrók, mértékes vonalzók, könyöklukütők, ollók, olajok, zsírok, szögek. A satupad végén, a kohóval szemközt áll a szarvasüllő a földbe ásott fatőkén. Kétszarvú, az egyik kerek, a másik négyélű. Az üllőháton két lyuk van a behelyezett vas alakítására. A tőkén tartják a kézikalapácsot, nekitámasztva pedig az egyik ráverőt. Az üllőtőkén vannak még fúrók, csavarok és a spicc-stekli. Az egyik legfontosabb eszköz a kalapács, vasverőnek hívták régen. Legsúlyosabb a pöröly, 5-10 kilós, 50-100 centiméteres a nyele, öregverőnek is nevezik. Kisebb a félkézverő, 3-4 kilós. A kovácskalapács feje és talpa acélozott. Használnak még keresztkalapácsot, padkalapácsot, fejezőkalapácsot, árkolókalapácsot, karikahajtót, üttető- és patkolókalapácsot. Ezek faállványon lógnak szép sorjában. A hátsó falnál találhatók a lópatkolós eszközei: patkolóasztal, patkolóbak. Az asztalon patkolószerszámok: körömkés, körömvas, körömszedő olló, szögcsípő fogó, szögvájó, körömráspolyok, körömreszelők, patkoló csípőfogók, kalapácsok. A hátsó falon polcos szekrényben szögek, csavarok, srófok, patkósarkok, kenderkócok. Itt tartják még a Tógyógyításhoz szükséges ásítóvasat, farkasfog vésőt, érvágót. A kohó fölött rúdon lógnak a különböző méretű patkók, láncok, zabolák, szekérvasalások.

Az ilyen jól felszerelt műhelyben jól megy a munka, ami évszázadok folyamán napjainkig igen változatos volt. Jellemző fényt vet rá egy ároktövi kovács kontós könyve 1911—1920 között. Egy év alatt egy nagyobb gazdának a következő munkákat végezte el: vasvilla hegyezése, új szigony, nagy hidas övedző közepe kifúrással és megpántolása, vízfogó vas forrasztása, új sróf muterral, plattal, kútdézsához sasos karika, új veder vasalása, ásórugó kiveréssel, hidas láncszem forrasztása, egy pernádszeg kútgémbe, új sróf kútostorba, harapófogó-renoválás, kútdézsára abroncs, kúthorgas kinádolva, szöggel együtt, ópatkóverés, újpatkóverés, hátsó saroglyaláncba két horog, csatlósforrasztás, csizmavasalás, lőcsvasalás, jászolkarika sassal, vetőgépsrófok, rúdvégvasalás, förhéchorog, főrhécre új pánt, patkósarok-élezés, vályújavítás szögekkel, ráfhúzás, kalapács- és üllőigazítás, vendéggúzs csinálása, hevedernyak hajtása, új sróf szán talpára, tengelyvégszög csinálása, hámfavasalás, tengelyigazítás, nyújtó végín új sróf csinálása (Bodgál 1967: 202). Ezenkívül készít még a kovács boronába hanttörő fogakat, hozzájuk pántokat, ekekapákat, fahengervasalást, kaszaüllőket, kaszakalapácsokat, széna- és szalmavágókat, csizmavágókat, csizmapatkót, fejszét, baltát, fokost élesít, a kaszákat nyélhez illeszti kaszakarikákkal és vasékkel, elvásott kapákból szárvágót csinál, kaszából nádvágót, káposztavágó kést. Benne van szinte egy paraszti üzem minden vasipari szükséglete.

https://www.baranta.org/index.php/baranta-tortenet/item/53-r%C3%B6viden-a-fokosr%C3%B3l-a-fokos-haszn%C3%A1lat%C3%A1r%C3%B3l-%C3%A9s-k%C3%A9sz%C3%ADt%C3%A9s%C3%A9r%C5%91l

Címkék:

Vissza

Téma: Baranta.org - Röviden a fokosról, a fokos használatáról és készítéséről

Nincs hozzászólás.

Baranta.org - Röviden a fokosról, a fokos használatáról és készítéséről

Címkék:

Téma: Baranta.org - Röviden a fokosról, a fokos használatáról és készítéséről

Új hozzászólás hozzáadása

Keresés

Elérhetőség