A Láthatatlan történet - John Cowper Powys levelei Hamvas Bélához és Kemény Katalinhoz - A könyv dicsérete

2014.12.03 12:00

 

Kiemelt..

A Láthatatlan történet - Hamvas Béla idézetek 3

A Láthatatlan történet - Hamvas Béla idézetek 2

A Láthatatlan történet - Hamvas Béla idézetek

Negyedóra - Szepes Mária - A vörös oroszlán (könyvajánló)

Márai Sándor : Füves könyv – A lelkiismeretről

Dunkel Norbert - Bezáruló kör,vagy megnyíló spirál? Az Aranykor metaelméleti aspektusai

Vasslajosblogja - A Vízöntő korszaka

Ember's-Ég - Vízöntőfelé a Magyarság

Szántai Lajos - "Lőn nagy csendesség a mennyben..." 1.rész (A Jelenések könyvének elemzése)

Szántai Lajos előadása Vitéz János esztergomi érsek jövendölései 1. rész

Hamvas Béla : Titkos jegyzőkönyv - a szellemi mutációról, a hangya, kígyó és az Ember viszonyáról (részlet)


 

Előzmény..

Faragó Ferenc - Hamvas Béla emberközelben - Holisztikus Akadémia (2008. január)

Megmondóka - A logosz népe

Ember's-Ég - Az agresszió 1. rész Szellem: Hass!

Ember's-Ég  - Önismeret tizenvalahány(kolódó-kallódó) pontja helyett csak az az Egy:

Egy öntudatra ébredt biorobot üzenete 2.

Ember's-Ég - Ima

Ember's-Ég


 

Kapcsolódó linkek..

Madárasszony naplója - Mit akar tőlünk Égi Anyánk?

Hírek.sk - Dunkel N. Norbert: szeretettel kell gyógyítani a világot! 

Csillagszeme - 2014 OKT 23 - FÉNY A SÖTÉTSÉG ELLEN

Betegségnyelv - A negatív érzelmek hatása az egészségünkre

Buddha 14 figyelmeztetése

Vasslajosblogja -Énok Evangéliuma, az Őrangyalok könyve

Vasslajosblogja -Énok és Illés a visszatérők

Hamvas Béla - Scientia Sacra - Aranykor és apokalipszis

Ember's-Ég - Megszelídíthető az ember - egy látomás ami több mint az apokalipszis

Ember's-Ég

Vass Lajos

Apokalipszis
A nálunk megtalálható Hamvas bejegyzések

 

 

 
(1)
7 Cae Coed
Corwen
Merionethshire
N. Wales
Great Britain
1946. december 5.

 
Kedves Uram!
 
El sem tudom mondani, mennyire megörvendeztetett evvel a nagyszerű levéllel, amellyel megtisztelt engem. Egészen biztos, hogy valami felsőbb sugallat hatására írt nekem.

Hogy a csodába sikerült megtanulnia ily sokatmondóan, ily, (hogy is mondjam csak) ilyen misztikusan írni angol nyelven? Minden bizonnyal mesteri nyelvérzéke van. Egyszóval, nagyon örülök ennek a levélnek.

Nagyon izgalmasnak találom, amit arról a bizonyos "Scientia Sacra" c. művéről ír - lényegében minden nagyon izgalmas számomra, ami ebben a levélben áll, ebben a mágikus erejű levélben, amely "előszólítja a roppant mélységek szellemeit", mert hiszen telis-tele van olyan jelzésekkel és utalásokkal, melyek rejtélyes távlatokat nyithatnak meg azok számára, akik nemcsak a kerek logiai fejtegetéskre figyelnek, hanem tudnak a sorok között is olvasni. És azt is észrevettem, hogy Ön is, akárcsak én, szeret in medias res belevágni a dolgokba!

Minden bizonnyal van valami telepatikus a mi szellemi rokonságunkban, kedves barátom. Nem különös, hogy éppen azelőtt egy nappal, hogy az Ön levelét hozta volna a postás, a párom minden előzmény és apropó nélkül: "Mit nem adnék, ha egy valóban impozáns európai visszajelezne neked vagy jelentkezne valahogy!" - majd magyarázatképpen hozzátette illetve arra utalt, hogy ő és én, egy amerikai hölgy és egy angol férfiú, olyasféle lelkek vagyunk ebben a különös világban, akiknek feltétlenül, igazán feltétlenül kapcsolatban kell állnunk legalább egyetlen jelentős európai gondolkodóval.
Mostanában néhány újabb keletű modern regényt olvastunk (könnyebb műfajúakat), a legutóbb éppen Budapestről; ezek közül egynémely fordítás, és mind érdekes, bár egyik sem nevezhető különösebben "jelentős"-nek.


A párom legkedvesebb európai írója Kafka (angol fordításban), akiről úgy 12 évvel ezelőtt hallottunk először, a prágai Max Brod levele révén; Max Brod különben egyik saját  regényének fordítását is elküldte nekünk, "Júdea hercege" volt a címe (ha jól emlékszem).
Jómagam, kedves uram, reménytelenül rossz nyelvérzékkel rendelkezem - már ahogy a legtöbb angollal ez lenni szokott; a párom hasonlóképpen van ezzel kapcsolatban, bár ő egy kicsit tud olvasni franciául (némileg én is).


Itt, a walesi őseim hegyvidékén 12 éve élek, vagyis attól fogva, hogy amerikai asszonyommal visszatértünk az Egyesült Államokból, ahol egy ötholdas birtokon éltünk New Yorktól 200 mérföldnyire északi irányban, és ahol előadások tartásával kerestem a kenyerem. A családom viszont, vagyis immár csak a két húgom: az egyikük festő, a másik költőnő, azon a címen laknak, amelyre a levelét küldte - a londoni könyvbe azt a címet írattam, (sejtheti:) a magánéletem megóvása érdekében, jelenlegi lakhelyemen így ugyanis kellemes visszavonultságban élhetek.

Az utóbbi egy évben gyomorfekélyben szenvedtem, de mostanra sikerült kigyógyulnom belőle; már csak az a baj, hogy az egyik szemem teljesen vak a rajta lévő hályog miatt; a másik viszont, úgy tűnik, elég jól bírja - és imádkozom érte, hogy bírja is tovább, mivel a könyveimen kívül semmilyen más bevételi forrásom nincs, és a könyvkiadásban így is elég nagy fennakadások vannak mostanság papírhiány, könyvkötési gondok stb. stb. miatt. Immár vagy 2-3 éve leadtam egy hosszabb művet Rabelais-ről és egy rövidebbet Dosztojevszkijről, és noha hat hónapja (de lehet, hogy egy éve is már) be vannak tördelve, még mindig arra várnak, hogy rájuk kerüljön a sor a nyomdában!

Idén októberben töltöttem be a 74. életévemet, de minden reggel (miután kigyógyítottak a gyomorfekélyből), akár esik, akár fúj, jókora sétát teszek a hegyes-dombos vidéken.

Egész évben egy nagy-nagy mulasztás pótlásán fáradoztam, kedves uram, vagy ha megengedi, hogy így szólítsam: kedves Barátom, (hisz úgy érzem, rokonlelkek vagyunk); szóval, műveltségem hiányosságait igyekeztem bepótolni: nevezetesen azt, hogy eddig nem olvastam Arisztophanészt! Megvan könyvtáramban a tizenegy vígjátékának egy fóliáns kiadása szó szerinti latin fordítással, melyet 1607-ben nyomtattak Genfben, továbbá van egy angol fordításom is a "Bohn Library"-sorozatban (ahogy nevezik), és végül megvan az Oxford Liddel & Scott Lexikon is; betegségem egy éve alatt mást sem olvastam, csak Arisztophanészt! Mi több, egy monográfia írását is fontolgatom a tizenegy vigjátékról; számomra ugyanis egyszerűen elképesztő, hogy valaki, aki (csaknem) kétezerötszáz évvel ezelőtt élt, olyan fantasztikusan álljon hozzá az élet dolgaihoz, mint ahogy ez az egyedülálló, zseniális figura! És képzelje csak el, hogy van olyan ember, aki 74 éves koráig nem olvasta Arisztophanész műveit!!

Amit Ön "az első emberi lényig" (Széth, Nara, Wang) visszavezethető "tradíció"-ról mond, számomra lenyűgöző. Ezzel a gondolattal még sehol sem találkoztam (René Guénonnak pedig még csak a nevét sem hallottam).
Telepatikus barátságunk és szellemi rokonságunk nevében arra kérem, írjon nekem valamit arról, hogy hogyan él mostanában! Együtt él valakivel? A felesége él még?

 
Üdvözlettel John Cowper Powys - aki a barátja volt már jóval azelőtt, hogy megismerhette Önt!


 
 


(2)

7 Cae Coed
Corwen
Merionethshire
North Wales
Great Britain

1947. január 7.

 
Kedves Barátom!
 
Annyira, de annyira megörültem a csodálatos levelének! Bárcsak fiatalabb lennék - de gondolom, említettem már, hogy idén októberben töltöttem be a 74. évem, és a szemeim közül is csak az egyik működőképes - a másikra (a jobboldalira) teljesen vak vagyok.

Mindazonáltal, kedves Béla, az Ön pompás levele valóban nagyon tetszik nekem. Nem szívesen mutatnám meg másoknak ezt a kedves, bizalmas, őszinte levelet, esetleg csak amerikai barátnémnek, Phyllis Playter kisasszonynak, akivel együtt élek ez alatt a 7-es házszám alatt, míg a Cae Coed 8-ban az ő idős édesanyja és nagynénje lakik, mind a ketten elmúltak 80 évesek. Mondtam már, hogy mit jelent ez a "Cae Coed"? Attól tartok, kezdek kissé szenilis lenni, mind az emlékeimet, mind a szószaporításaimat illetően (valahogy úgy, ahogy az Iliász jó öreg Nesztórja; csak sajnos én sose voltam oly kemény és körmönfont fickó, mint ő). Szóval, ha még nem mondtam volna, a Cae Coed walesi nyelven erdei tisztást jelent (mivel cae="mező", coed="erdő")!
Nagy szerencsénk volt, amikor tizenkét évvel ezelőtt sikerült hozzájutnunk az újonnan épült munkásházak egyikéhez, mivel a LAKBÉR tényleg nagyon alacsony, legalábbis a Brit szigetek áraihoz képest: heti tizenkét shilling mindössze.


Tetszik, amit a "Derii" [Derü] szóról ír, és az is, amit az aranyzöld színről mond, amely egyébként, a lilának egy sajátos árnyalatával együtt, a legkedvesebb színem. Egy bizonyos nádfajtának, mely a környező hegyek fürge patakocskáinak közelében található, éppen ilyen aranyzöld színű a szára.
Jaj, kedves barátom, nagyon szépen köszönöm mind a két ajándékot, melyet küldött: az 5000 évet magába foglaló Antológiát (Egyiptomtól egészen Corwenig!!), és "Az irodalom örömei" c. tanulmánykötetem előszavának külön könyvecskeként megjelent fordítását.
Viszonzásul a következő dolgokat postázom Önnek (azazhogy nem én postázom, hanem amerikai barátném, Phyllis, aki 22 évvel fiatalabb nálam):


1. Az Owen Glendower c. regényemet.
2. A Rabelais-ről írt, még megjelenés előtt álló könyvem kefelevonatát, sok új szövegfordítással.
3. A legújabb vita- avagy röpiratomat a walesi lélekről, a "kenyér és nyugodalom" utáni vágyunkról.


Az pedig, hogy az Ön párja lefordította Rabelais Gargantuáját, szerintem nagyszerű teljesítmény! Micsoda remek társat sikerült találnia magának! Az angyali képtől, amelyet leírásában fest róla, mind Phyllis, mind pedig idős udvarlója, John C.P. el van ragadtatva. Azt hiszem, senki sincs, aki nálunk pontosabban értené meg, mit ért Ön azon, hogy kettejük együttléte sokkal inkább "okkult" és "áhítatos", semmint érzéki vagy akár "lelki", a szó köznapi értelmében.
Imádkozom azért, hogy mielőbb saját házuk lehessen ismét, és magasabb jövedelmük, amely jobban illenék az irodalmi teljesítményükhöz, személyiségükhöz, társadalmi helyzetükhöz és képességeikhez.


Ahogy az imént írtam ennek a kétrét hajtott levélnek a második oldalán, nem szívesen mutatnám meg másnak az Ön kedves, bizalmas levelét, legfeljebb Phyllisnek - aki olyasvalaki a számomra, mint az a bizonyos nimfa (Egeria, ha jól emlékszem) volt Róma agg királya, Numa számára.
Van azonban egy kiváló barátunk, akiért mind Phyllis, mind pedig jómagam egyformán rajongunk: a neve Gilbert Turner, és könyvtáros a richmondi The Green Public Library-ben (Surrey megyében). Nőtlen, idős édesanyjával él öreg házukban; ő segített hozzájutnom némely könyvhöz Rabelais kapcsán. 30 és 40 év közötti fiatalember, és nagyon szereti a munkáját, nemkülönben Richmondot is, e parkokkal s ligetekkel övezett, régi, Temze-parti városkát.
Nos, őneki meg fogom mutatni az Ön levelét, mivel úgy gondolom, hogy mindkettejüknek hasznára válhat - mindketten a közjóért küzdő KÖNYVTÁROSOK lévén. Gilbert különben római katolikus, és annyiban az egyetlen gyermekemre, a 44 éves fiamra emlékeztet (aki római katolikus pap Bath városában), hogy ő is Rabelais feltétlen híve és pártfogója, afféle "naturaliter catholica" lélekkel, és mintegy természetes vonzódással az iránt a pantagrueli szellem iránt, amelyről Ön is beszél, s amelyet Ön és a párja is védelmez az inkvizitorikus és doktrinér római katolicizmus ellenében, amely Rabelais idejében is, és egész a mai napig a szabad gondolkodás kerékkötője volt és maradt.


Mindazonáltal jómagam továbbra is csak egy ateista maradok, noha erősen pogány vallású, többistenhívő, nem is annyira misztikus, mint inkább mágikus hajlamokkal!! Ennek elenére kitűnő barátok vagyunk a lelkész fiammal. Ami Phyllist illeti, az ő dédanyja philadelphiai kvéker volt; ami pedig az Ön barátját és hívét, a vén J.C.P.-t illeti, ő William James (és talán azt is mondhatnám, Walt Whitman) pluralizmusának és politeizmusának egy meglehetősen szabálytalan és következetlen tanítványa.

Szóval, ne felejtse el Gilbert Turner nevét és címét (The Green Public Library, Richmond, Surrey, England), arra az esetre, ha levelezni szeretne majd Önnel. Nekem egyébként nagyon tetszik ebben a városi könyvtárban az, hogy úgymond "a zöld"-ben van - noha nem tudom, valójában milyen lehet, hiszen nem voltam még ott, s immár nem is leszek, mivel nem tudok utazni már.
Üdvözlettel az Ön szeretetteljes és hálás barátja, John Cowper Powys
"Nyugodalmad és kenyered" meglegyen, s járd Utadat békességben!
 
 

(3)

7 Cae Coed
Corwen
Merionethshire
N. Wales
Great Britain
1947. március 11-e (kedd)

 
Kedves Barátom!
 
Ha tudná, micsoda örömet szereztek Phyllisemnek s nekem azok a nagyszerű írások, melyeket Önök, drága barátaim, február közepén küldtek nekünk; igen, ha jól számolom, februát 15-e körül kezdhették meg hosszú útjukat ezek az értékes küldemények, s már vagy két hete velünk vannak: ízlelgetjük, olvassuk, tanulmányozzuk őket, el-elmerengünk felettük, töprengve, latolgatva fogadjuk magunkba őket.

És a lehető legjobbkor érkezett a küldeményük! ugyanis a havazás, a fagyos, hideg időjárás oly szélsőséges méreteket öltött szigeteinken az utóbbi hetekben, amilyet én még soha nem láttam errefelé. Ez a havazás és ez a zimankó csakis önök felől, vagy még sokkal-sokkal KELETEBBRŐL érkezhetett hozzánk!
A rendkívül hideg, hófúvásos idő jóvoltából mi is megtapasztalhattuk (kiváltképp Phyllis, hiszen tudja, az efféle bajok a nőket mindig rosszabbul érintik) a tüzelőanyag-hiány kellemetlen élményét, továbbá kivehettük részünk az áramszünetekből, a szénhiányból, a befagyott gázvezetékek által okozott gondokból, lényegében tehát mindazokból a megpróbáltatásokból, melyek sajnos olyannyira gyakoriak Közép-Európában, s melyek most végül hozzánk is elérkeztek.


A velünk élő két idős amerikai hölgy, Phyllis 80 éves édesanyja és 84 éves nagynénje még nálunk is jobban szenved mindettől - számukra, lévén amerikaiak, a jól fűtött, meleg ház magától értetőd dolog (nekünk, briteknek már kevésbé az). Phyllis édesanyja meg is betegedett, állapota az orvos szerint meglehetősen súlyos volt, Phyllisnek át is kellett virrasztania vele néhány éjszakát. Végül sikerült szereznünk egy volt katonai ápolónőt, aki két évig szolgált a "Queen Mary" hajón, és az ő felügyelete alatt, valamint az orvos által felírt újfajta gyógyszernek köszönhetően egy már-már haldokló beteg is összeszedné magát, szívósságra és bátorságra tenne szertÉ Phyllis édesanyja, Mrs Playter mindenesetre jobban van már (legalábbis átmenetileg: hisz kicsoda is szavatolhatna bármit is a jövőt illetően, ha az ember 80 éves elmúlt?), így az ápolónőt elengedhettük, az orvosnak se jár már hozzánk, többé-kevésbé viszatért hát életünk a normális kerékvágásba.

Will öcsém látogtására azonban, sajnos, nemet kellett mondanom (Will és felesége Kelet-Afrikában élnek két fiukkal, valamint a lányukkal, aki az én keresztlányom), ugyanis a családi találkozás örömei nemigen egyeztethetők össze egy súlyos betegség ránk leselkedő árnyékával. Így hát öcsém és családja a Wessexben élő nővéreimhez ment, Gertrude-hoz, aki a legidősebb hajadon húgom, és Philippához (azaz Katie-hez), aki költő, akár az Ön kedves felesége; egyébként szintén arrafelé, Dorsetben (Dorchester és Weymouth közelében) él Llewelyn öcsém özvegye, Alyse Gregory is.
Mindaz, amit a Száz könyvben ír rólam, mélyen megtisztelő számomra* - nagyon köszönöm e jóleső sorokat! Igazán kedves Öntől, drága Hamvas Bélám, hogy a remek eredeti kiadáshoz mellékelte nekem ezt a jó fordítást is.


Nagy megtiszteltetés rám nézve, hogy az enyém lehet ez a kedves kis kötet! El sem tudom mondani, micsoda mélységes örömet okoz nekem, hogy élő figura lehetek ebben az egész földgolyó irodalmát oly nagyszerűen bemutató bábjátékban!
És csodálom, hogy milyen nagyszerűen bánik Ön, kedves Barátom, a mi durva megmunkálású, darabos, dércsípte, homokszemektől csikorgó, sziklás-zátonyos angol nyelvünkkel abban az esszéjében, melyet az Aranykorról és az Apokalipszisről írt! Ezt az igen becses művet életem legértékesebb kincsei között őrzöm, és fogom is őrizni, amíg csak élek.


És mélységes-mélyen egyetértek Önnel! Valósággal lenyűgöz, hogy ennyire közel állunk egymáshoz szellemileg, hogy gondolataink, elképzeléseink, ötleteink ily hasonló pályákon haladnak. Ugyanis a vaskos történelmi (valójában inkább csak félig-meddig történelmi!) regényemben, melynek cselekménye Kr.u. 499-ben játszódik Corwenben, Merlint a régi walesi nevei egyikével "Myrddin-Wyllt"-ként szerepeltetem, és úgy mutatom be őt, hogy önmagát halhatatlan, titáni istennek tekinti, aki magával Kronosszal vagy Szaturnusszal egyenrangú, és aki hozzájuk hasonló módon az Aranykor visszaállításán fáradozik!

Megítélésem szerint nagyon szerencsésen sikerült kiválasztania a Kr.e. 600-as évet, melyet művében említ. Ó, mennyire kívánom, hogy ezek az írások megjelenjenek francia s angol, meg német és svéd nyelven is, hogy ezek a nemes, nagyszerű, felemelő gondolatok a magunkfajta magányos lelkek sokaságának tudjanak örömet okozni.
És hadd mondjam el, drága Hamvas Bélám, mennyire örülünk annak mindketten, hogy végre saját otthonhoz és dolgozószobához sikerült jutnia!
Mindörökké odaadó barátjuk, John Cowper Powys 
 
 
 

(4)

7 Cae Coed
Corwen
Merionethshire
North Wales
1947. március 11-én

 
Kedves Asszonyom!
 
Végtelenül megtisztelő rám nézve, hogy az első angol nyelvű levelét énhozzám írta.
Igazán kitűnően fejezi ki a gondolatait és az érzéseit ezen az Ön számára idegen nyelven! Egész egyszerűen el sem tudom képzelni - drága, drága hölgyem -, hogyan képes erre! Magam elég gyatra, sőt igazán szólva pocsék nyelvérzékkel vagyok megáldva. Az angolt kívéve, egy mukkanásnyit sem beszélek semmilyen nyelven.


Immár tizenhárom éve élek walesiek között, mégis legfeljebb olvasni tudok a nyelvükön (ezt is meglehetős nehézséggel, ugyanis semmi tehetségem sincs a grammatikához meg a mondattanhoz, habár a szavakat viszonylag könnyen megjegyezném); walesi nyelven megszólalni, vagy akár csak egyetlen mondatukat megérteni teljesen képtelen vagyok! Gondolom, azért van ez így, mert zeneileg botfülű vagyok, a beszédhangok lejtését, hangsúlyait csak lassacskán fogom fel.

Nem volt még író, akinek a zenei hallása annyira rossz lett volna, mint nekem; és ugyanez a helyzet az öcséim esetében is.
Apám meg egyáltalán nem tudta megkülönböztetni egymástól a zenei hangokat.
Ó, drága asszonyom, egészen elképedve olvasom, hogy már tizenegy évvel ezelőtt esszét írt Rabelais-ről!


Ez csodálatos! Hiszen alig-alig akadt nő ama eszményi királyné, Navarrai Margit óta, aki igazán képes lett volna megérteni Rabelais-t; egészen megdöbbentő a számomra, hogy Ön már akkor, hogy úgy mondjam, "tinédzser" korában (de mindenképp nagyon fiatalon) esszét tudott írni róla!
Nos, magam is sokat töprengtem azon a lebilincselő, rejtélyes kérdésen, melyet levelében említ, vagyis hogy miért nem találunk említést sehol Jézus nevetését vagy akár csak mosolyát illetően; ám ha meggondoljuk, hogy a korai kereszténység azon kis közössége, amelytől Krisztus hiteles leírása származik, mennyire forradalmian elszánt, ádáz, elragadtatott és ábrándokat kergető emberekből állt, talán érthetőbbé válik, hogy miért hagyhatták figyelmen kívül Krisztus személyiségének ezt az oldalát. Szent Pál is, akihez a mai kereszténység visszavezethető, valójában sokkal inkább Nietzschéhez, Dosztojevszkijhez és Dantéhoz áll közelebb, nem pedig Rabelais-hoz, Cervanteshez vagy Gogolhoz.
Azt hiszem, a végsőkig elszánt Apokaliptikus erőfeszítéseket (ahogy az Ön férje mondaná) mindig is a túlzott komolyság jellemezte.


Hát, kedves Asszonyom, az egyetlen működő szemem (a jobb oldali ugyanis egészen vak) immár arra figyelmeztet, hogy itt be kell fejeznem, s én kénytelen vagyok engedelmeskedni neki.
Az Ön odaadó barátja, John Cowper Powys
P.S.: Izgatottan várom az új esszét, amelyen jelenleg dolgozik, és bízom benne, hogy hamarosan egyik versének műfordítását is olvashatom majd
 
 
 

(5)

7 Cae Coed Corwen Merionethshire N. Wales Gt Britain 1947. május 14.
 
Kedves Barátom!
 
A legmélyebb, legizgatottabb érdeklődéssel olvastam és tanulmányoztam minden szavát a Széth c. igen figyelemreméltó írásának; kiváltképpen hálás vagyok azért, hogy felhívta figyelmemet arra a bizonyos 1962-es februári napra, amelyen a tradicionális öt bolygó együttállása következik majd be a Vízöntő csillagképben; ez valóban rendkívül jelentős esemény, és a fejtegetés, melyet ennek kapcsán ír, lenyűgöz. Ámde, kedves Barátom, meg kell vallanom, hogy minél többet olvasom az Ön műveit, (és micsoda remek könyv lehet az a bizonyos Láthatatlan történet is, melynek CORVINA-beli angol nyelvű ismertetőjét mellékelni szíveskedett!), igen ám, minél többet olvasom az Ön műveit, az Ön gondolatait, és a műveiről meg a gondolatairól írt recenziókat, annál biztosabban kerít hatalmába az az érzés, hogy jómagam vajmi kevéssé vagyok méltó arra a tiszteletre, amelyet irányomban tanúsít.
Az Ön tudása és olvasottsága, kedves Barátom, annyira csodálatra méltó, továbbá az Ön műveltsége oly átfogó és részletes, hogy azzal összehasonlítva az én eredményeim mindezen a téren jóval szerényebbek.


Valójában én sem valódi tudós, sem igazi, elmélyedő filozófus nem vagyok. Sokkal inkább született szónok, vagy még inkább elbeszélő, történetmondó vagyok. Negyvenéves koromig semmi mást nem produkáltam, mint vékony kis versesköteteket, nagyjából a régieket imitáló versekkel.
Huszonkétéves koromtól pedig (az egyetemi éveimet követően), azzal kerestem a kenyerem, ami valódi adottságomnak tekinthető, vagyis előadásokat tartottam (félig színész is vagyok tehát, sőt inkább vagyok színész, semmint gondolkodó). Kisebb vagy nagyobb közönség előtt beszélni számomra éppen olyan természetes dolog, akár a sportolónak a futás, a kertésznek a kerti munka, a bölcsnek a bölcs gondolkodás.


Egészen ötvenéves koromig (vagyis éppen addig, amilyen idős most Ön) semmilyen igazi, hivatalos kiadónál nem jelent meg tőlem semmi. Hm! Továbbá az írásaim telis-tele vannak mindazokkal a hibákkal, melyek egy született szónokot jellemezhetnek. A történetek és a történetmesélés iránt érzett eszeveszett vonzalmon kívül nincs is bennem semmi, ami egy művészt jellemezhet.

Velem szemben mind a két bátyám, Theodore és Llewelyn (aki most halt meg nemrég Svájcban, tüdővészben) is művészi hajlamú. Stílusuk eredeti, önmagukhoz abszolút hű, mind a kettejük hangvétele egyedi, sajátos; míg ők türelmesen vadásznak a legmegfelelőbb kifejezésre egy adott mondatban, addig énbelőlem csak úgy dől a szó, művészietlen áradatban, tele mindenféle közhellyel, egymásra hányva a szókat, amíg végül sikerül (vagy nem) megtalálnom a megfelelőt!!

Gilbert Turnerrel van egy közös barátunk, aki a feleségétől különváltan, tanítói nyugdíjából él Corwenben, a neve John Redwood Anderson, és ő egy ragyogó költő, sok verset írt és közölt, de igazából csak most kezdik ismerni és elismerni, 64 éves korában. Jelenleg éppen egy filozófiai művön dolgozik, amelynek a hangvétele, s a benne kifejtett eszmék közül egynémely is, megítélésem szerint, nagyon közel állnak az Önéihez. Kölcsönadom majd neki az Ön Széth c. írását, hadd tanulmányozza át ő is, és majd meglátjuk, mennyire tud ráhangolódni az Ön gondolataira. Ő egy vérbeli tudós ember, és kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni a Széthre, tetszeni fog-e nekiÉ Egyébként felfigyeltem a Petrus kősziklára tett utalásra. Árulja el kérem, kedves barátom, Ön és a párja római katolikusok vajon (akár Turner barátom)? A negyvenéves fiam, aki az én egyetlen gyermekem, katolikus pap, mármint eredeti római katolikus (mert időnként az anglikán egyház lelkészei is ezzel a "katolikus" névvel illetik magukat!); én magam azonban egyáltalán nem vagyok fogékony a metafizikai gondolkodásra, és semmiképpen nem lehet engem katolikusnak tekinteni a szó legtágabb értelmében; másrészt nem vagyok híve a racionalizmusnak sem! Rabelais és Walt Whitman tanítványa vagyok, és szeretném megőrizni az agnoszticizmusomat - ugyanakkor persze meglehetősen babonás vagyok, és fellelhető bennem az ősi pogány népek minden pluralista és animisztikus reflexe!

Az én kedves párom amerikai állampolgár; a CORVINA egyik cikke, nevezetesn Kassák Lajosé, igencsak felháborította őt, ugyanis a cikkíró Hemingwayt és Steinbecket méltatja, akiket a párom nem tart semmire!, ugyanakkor a cikkíró meg sem említi Dreiser és Edgar Lee Masters nevét (A Spoon River-i holtak c. versgyűjtemény szerzőjét), vagy a kiváló regényírót, W. FaulknertÉ
Zárnom kell soraimat. Kérem adja át legőszintébb baráti üdvözletemet a kedvesének! Szívből remélem, hogy tetszett neki a Saint Andrew és hogy Önnel is gyakran tud találkozni.
Az Önök odaadó, szeretetteljes barátja, John C.P. 
 
 
 

(6)

7 Cae Coed
Corwen
Merionethshire
N. Wales
Great Britain

1947. október 16.

 
Kedves Barátom!
 
Mindketten nagyon megörültünk, amikor a jólismert kézírást megpillantottuk a levelén. És micsoda nem mindennapi élvezetben volt részünk, midőn végre felnyitottuk, kivárva a legmegfelelőbb pillanatot, mikor tökéletes nyugalomban tudjuk olvasni ezeket az értékes sorokat.

Legyenek áldottak az istenek azért, hogy Önnek és kedvesének megadatott az a jól sikerült, csodálatos nyaralás. Gilbert Turner barátunk, a Richmondi Városi Könyvtár könyvtárosa nemrég Corwen közelében, a Tegid-tónál (vagy más néven Bala-tó) töltött néhány hetet, mely vidéken a legtisztább walesi nyelvet beszélik az összes walesi vidék közül; Corwentől kb. tíz mérföldnyire van ez a hely, s a tradicionális észak-walesi jellemvonások és népszokások itt figyelhetők meg a leginkább. Gilbert Turnerrel sokat beszélgettünk Önről és a művéről, s lám, Ön is erről a műről ír nekünk, erről a nagyívű, merész, lebilincselően izgalmas koncepciójú műről, melyet hosszú évekek óta (valójában immár húsz éve, mint levelében írja) fontolgat elméjében. Kíváncsi vagyok, vajon a hermetikus-gnosztikus gondolkodásról szóló mágikus-metafizikai mű lesz-e végül, avagy mégis inkább regény születik belőleÉ Meglátjuk! Az Ön helyében (persze ezeket a dolgokat illetően mindnyájan csak saját magunkra számíthatunk, csakis önmagunkra) én megfogadnám a párja tanácsát; jómagam mindenestre figyelembe szoktam venni Phyllis véleményét a könyveimmel kapcsolatban - mivel Phyllis olyasvalaki nékem, akit ódivatú módon "Egeriá"-nak nevezhetnénk, a Szent Barlang nimfájának, kit a venülő Numa tanácsokért meglátogat! - úgy gondolom ugyanis, hogy nekünk, férfi íróknak (a tudományos alkatúaknak kevésbé, de a misztikus beállítottságúaknak mindenképpen) szükségünk van egy nagyon hathatós segítségre ahhoz, hogy a dolgokat női szemmel is látni tudjuk; és csakis azután (előbb nem) engedhetjük teljesen szabadjára maszkulin elképzeléseinket!

Mindenesetre roppant kíváncsi vagyok (s Phyllis nemkülönben), vajon a regény lesz-e, amely mellett dönteni fog végül, vagy pedig a hermetikus összefoglaló mű.

Én épp most készítettem egy előszót Sterne "Érzelmes utazás" c. regényének új kiadásához, melyben arra igyekeztem rámutatni, hogy Sterne a maga cseles trükkjeivel, ide-oda ugrándozásaival, kihagyásaival és kitérőivel hogyan hozott létre valami olyasféle szenzibilitást, amely valóban új dolognak számított. De tökéletesen megértem azt is, hogy Oliver Goldsmith miért tartja a "Tristram Shandy" egyes részeit kifejezetten unalmasnak. Sterne tényleg unalmas, főleg amikor bosszantó és nevetséges erőfeszítéseket tesz arra, hogy Rabelais-hez hasonló legyen, ami pedig nem volt, és nem is lehetett, lévén egészen más természetű.

Az "Érzékeny utazás"-ban azonban nyoma sincs ennek a bosszantó unalmasságnak.
Jelenleg, drága jó barátom, még mindig a sötét középkorban, Kr.u. 499-ben játszódó nagyregényem utolsó fejezetén dolgozom, roppant figyelmesen és óvatosan javítgatom, toldozgatom. Phyllis nagy segítségemre van ebben a munkában, ugyanis túlságosan nagy teret engedtem mindenféle szerteágazó dolgokra vonatkozó szeszélyeimnek, ahelyett, hogy magának a műnek a belső sajátosságaira koncentráltam volna. Phyllis segítségével azonban remélhetőleg egy-két hét alatt eljuthatok odáig, hogy tiszta és nyugodt lelkiismerettel írhassam le a Vége szót, tudván, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett.


Ha pedig ezzel végleg elkészültem, reményeim szerint egy értekező jellegű könyv írásába kezdek; bízom benne, hogy ezúttal sikerül egy rövid könyvet írnom, melynek tizenegy hosszú fejezete Arisztophanész tizenegy vígjátékát fogja górcső alá venni.
Nos hát: Isten Önnel, kedves Barátom - az őrangyaluk óvja mindkettejüket békében, egészségben!
Őszinte barátsággal, John Cowper Powys
(Ford. Danyi Zoltán) 
 
* Hamvas Béla: Száz könyv/100. Powys
 
A legtöbb író és költô tulajdonképpen szóló hangszeren játszik, még az olyan gazdag müvész is, mint Dante, vagy Shakespeare. Négy-ötszólamú müvet alig ismerünk. John Cowper Powys müveiben nagyzenekar játszik: ez a szédítô szimfónikus sokszólamúság az embert szinte lehengerli, késôbb felüdül tôle, végül életszükségletévé lesz. Akár a nagy regények közül a Wolf Solent-et, vagy a még nagyobb Glastonbury Romance-t olvassuk is, tanulmányai közül a Sensuality-t, vagy az Art of Happines-t, vagy a Pleasures-t zengô és morajló szóáradat hangzik. Powys a tengertôl tanult meg írni. Az egész, a teljes, az összes-minden ember beszél nbelôle, minden tulajdonsága, tehetsége, testrésze, képessége, hibája, běne, minden szelleme, kísértete, ôse, utóda, angyala, démona, ördöge. 
 
 
 

JOHN COWPER POWYS

A könyv dicsérete*
 
Vajon az irodalmárok nem becsülik-e túl az irodalom életre gyakorolt hatását? A válasz, gondolom, népektől és korszakoktól függően más és más lehet. A kínaiakat például, ha a szexust és az éhínséget leszámítjuk, feltehetően minden másnál erősebben befolyásolták a könyvek. A jó öreg angol puritánjaink életvitelére valószínűleg nagyobb hatással volt a Szentírás, mint akár az átöröklődés vagy a környezeti hatások. Homérosz művei, lett légyen írott vagy előadott változatukról szó, minden bizonnyal át- meg átjárták az ókori görögök lelkét; a Korán szavai meg a mohamedánokét. A zsidók történetében, Mózes kőtábláitól kezdve Heine mindenhatóval való packázásaiig, mindig is lényeges szerepet játszott az írott szó, jelentősen befolyásolta gondolataikat, jellemüket, érzelmeiket, és egyáltalán: az élethez való viszonyulásukat.

Igaz, hogy a felsorolt esetekben, Homéroszt kivéve, vallási jellegű művekről esett szó. Shakespeare-t leszámítva azonban - aki szerintem az egyetlen, mindenestül világi elme az irodalom összes nagyjai közül - lényegében minden jelentős könyv vallási jellegű problémákat, a természetfeletti, a jó és a rossz kérdéseit feszegeti, csak mindegyik mű kicsit másként: a Faust misztikusan, Rabelais regénye utolérhetetlen humorral, Lucretius műve fáradhatatlan kíváncsisággal, Walt Whitman versei pedig egyfajta ezoterikus egyetemességgel.

Persze, el kell ismernünk, hogy a politikai forradalmak esetében komoly vetélytársa akadt a könyveknek az érzelmek feltüzelésében: nem más, mint a hízelgő udvariassággal "gazdasági állapotnak" nevezett rideg valóság.
Továbbá, a véres felkelések kitörésében igen jelentős szerepet játszott a vallás és a vallásellenesség is a történelem során, mindkettő igencsak függetlenül a könyvektől. Igaz ugyan, hogy önmaga igazolásaképpen mindkét oldal gyakran folyamodott különféle könyvekhez; valójában azonban a vallási vagy vallásellenes indulatnak jóval több köze van a szexushoz, semmint az intellektushoz, vagy az esztétikához.
A forradalmárok és az ellenforradalmárok zsenialitása úgyszintén olyasvalami, ami viszonylag távol áll a könyvektől. Az ember néha valóban úgy érzi, hogy a francia, az amerikai, az orosz vagy a spanyol forradalom egészen jól érthető Rousseau, Thomas Paine, de akár még Marx és Bakunyin ismerete nélkül is.


Ezzel csak azt akarom mondani, ezek az események könyvek nélkül ugyanúgy bekövetkeztek volna; abban persze, hogy a dolgok miért éppen így vagy úgy történtek, természetesen a könyveknek is volt szerepük. Az éhínség és az elnyomatás, kivált ha karizmatikus vezéregyéniségek szólaltak fel ellene, valószínűleg már önmagában elég okot adott arra, hogy az említett esetekben valamilyen változások kierőszakolására kerüljön sor. Viszont igencsak megkérdőjelezhető, hogy a forradalmak akkor is az ismert módon zajlottak volna le, ha az irodalom nem játszott volna benük semmilyen szerepet.
És mindez ugyanígy elmondható azokról a válságokról és változásokról, erőlködésekről és elgyengülésekről, megújulásokról és olykor hihetetlen pálfordulásokról is, melyek az egyes ember lelkében játszódnak le.


Az ember sorsát kétségtelenül a veleszületett jellemtulajdonságok és a körülmények adta lehetőségek találkozása határozza meg; mégis úgy gondolom, hogy ha őszintén kellene vallani róla, sokan kénytelenek volnának beismerni, hogy a felmerülő sorskérdések megválaszolását jelentősen befolyásolták egyes könyvek is.

Ez máris egy újabb kérdést vet föl: nevezetesen azt, hogy a könyvek vajon a kamasz- vagy a felnőtt korban vannak-e nagyobb hatással az emberre? Egyesek nyilván kapásból azt válaszolnák, hogy az évek múlása során a sok fájdalom és csalódás, a sok kiábrándulás és megcsömörlés hatására megkeményedik a szívünk, és mind kevésbé vagyunk fogékonyak a könyvek iránt, és egyszersmind egyre kevésbé hiszünk a könyvek életre gyakorolt hatásában is.

Jómagam más véleményre hajlok. Tény persze - minden szülő kénytelen megtapasztalni -, hogy a kamaszok gyakran keresnek igazolást az irodalomban, és gyakran hivatkoznak (több-kevesebb szenvedéllyel és előítélettel) az írott szó tekintélyére. Továbbá tény az is - a szülők nem is mulasztják el úton-útfélen a fejükhöz vágni -, hogy a kamasz a maga pökhendi idealizmusával nem a saját gondolatait fejti ki, hanem csupán azokat a dolgokat szajkózza, melyeket különféle olvasmányokból szedett össze. Ugyanakkor gyanítom, hogy amikor a szülők az "élettapasztalatra", vagy a józan ész "hasznos tanácsaira" hivatkoznak, akkor a szigorúan bírált fiatalok szemében nem másról van szó valójában, mint a szülők korlátolt és szűk látókörű egoizmusáról, ami a lehető legtávolabb esik a teljesebb élet érdekében tett termékenyítő erőfeszítéstől: valójában inkább a frusztrációhoz és az élet szakrális forrásainak elapadásához van köze.

Lehet, hogy mindkettejüknek igaza van. Mégse tudok ellenállni a kísértésnek, hogy azt mondjam, az egoizmusra hivatkozó argumentáció tulajdonképpen az egyik oldalon sem állja meg a helyét. Hiszen végsősoron "egoistának" tekinthetünk mindenféle kedvtelést; és az csak nézőpont kérdése, hogy az "önfeledt" tévénézés vagy rádiózás tekinthető-e nemesebb szórakozásnak, illetve az, amikor az ember "belefeledkezik" egy magával ragadó regény világába, avagy mondjuk, amikor minden hóbortjával és rigolyáival együtt beletemetkezik egy neki tetsző filozófiai műbe, amely reményei szerint felvértezi majd a sors különféle szeszélyeivel szemben.

A fiatalok olvasmányait mindazonáltal gyakrabban határozzák meg a múló divatok szeszélyei, mint a felnőttekét, és mivel a fiatalok többnyire az időszerű témák után sóvárognak, nemigen tudnak objektív elfogulatlansággal közelíteni az elmúlt korok nagy műveihez, ami viszont elengedhetetlenül szükséges lenne ahhoz, hogy megfontolt és higgadt olvasással örömét leljék bennük. Ebben a könyvben olyan művekről esett szó, amelyek immár kiállták az idők próbáját, az ilyen műveket pedig az egyes ember életében gyakorolt hatásuk alapján kell megítélnünk, és nem aszerint, hogy milyen szerepet játszottak valamely társadalmi megmozdulásban.

Élni mindenesetre kell; és ahogy fáradságos mindennapjainkon átvonszoljuk magunkat, mindenképp kell találnunk valami örömet, amelybe kapaszkodhatunk. Míg azonban a politikáról és a gazdaságról kialakított véleményünket számos külső és belső dolog formálja, addig csupáncsak néhány olyan könyv akad, amely mindig felvidít bennünket, amely erőt tud adni az élethez, amely valamiképpen a csoda légkörével vonja be a világot, lehetővé téve, hogy ne csak az élesebb körvonalakat vegyük észre, hanem az élet legapróbb, legjelentéktelenebb dolgait is utolérhetetlen élvezettel szemlélhessük.
És éppen ez az, amiről szó van! Nem lehet minden "bevált" nagy művet egyformán szeretni: utunk során teljesen szabadon keresgélhetünk és válogathatunk közöttük.


Ezzel egyidejűleg azonban az ízlést, mely egy átlagos ember esetében természetszerűleg sok minden dolog iránt nyitott, egész életünk során fáradhatatlanul gondoznunk kell, nehogy valami olcsó restségből, esetleg holmi elhamarkodott, buta előítélet okán elkerülje a figyelmünket az a könyv, amely valóban mély hatással lehetne ránk: talán egész addigi életünket megváltoztathatná, hihetetlenül nagy  mentális tehertől szabadítva meg gondolatainkat, idegeinket, tudatunkat, és neki köszönhetően jó nagyot kortyolhatnánk az élet vizének egyik leghitelesebb forrásából.
Ebben a kötetben egymástól meglehetősen különböző könyvekről esett szó: úgy ajánlottam őket olvasóim figyelmébe, mint olyanokat, melyek életem során a legtöbb örömet szerezték nekem. 
 
* Ha nem kellett volna tekintettel lennem a terjedelemre, más könyvekről is írtam volna; az azonban kétségtelen, hogy a mindennapok nehézségei közepette ezekből a művekből merítettem a legnagyobb segítséget. A kötet végén külön is szeretném hangsúlyozni, hogy a hétköznapi életben ugyanolyan eredményességgel válhatnak hasznunkra az egymástól annyira eltérő művek, mint például Homérosz Odüsszeiája és Szent Pál levelei.
 
Jól tudom, hogy egyesekből komoly neheztelést fog kiváltani a sajátos mód, ahogy a könyvemben ezeket a kiváló műveket megközelítem. De a kritikus, ha valóban szenvedélyesen gyakorolja hivatását, szükségszerűen ellenszenvet és megvetést vált ki a tőle eltérő vérmérsékletű elmékből.
Ennek az oka, gondolom, valamiféle odium literarum lehet, amely meglehetősen hasonlít az odium theologicumhoz. Tudniillik az eltérő felfogású irodalmárok sokkal hevesebben tudnak szembefordulni egymással, mint amilyen ingerültséggel viseltethet bármelyikük egy olyan ember iránt, akit az adott kérdés teljesen hidegen hagy. Mesterien tudnám ecsetelni, akár Rabelais, akár Szent Pál modorában, az egyes könyvmolyokkal szembeni fenntartásaimat; ők pedig valószínűleg ugyanolyan ékkesszólással tudnák (és minden boznnyal fogják is) közölni a rólam alkotott véleményüket, az egyik emelkedett hangnemben, a másik esetleg homályosabb, ködösítő stílusban. Mindazonáltal azt hiszem, ellenfeleimet a leginkább az bosszantja, hogy egy tudományosan képzetlen eretnek kinyilatkoztató hangvételben, csalhatatlan magabiztossággal merészel megszólalni, és nem arra törekszik behízelgő módon, hogy szellemes és szórakoztató legyen. A komoly hangvétel legalább annyira bosszantja az efféle tekintélyes elméket, mint ahogy egy nonkonformista jellemző komolysága felbőszítene egy kiábrándult, epés főpapot. Ezekre az emberekre úgy hat az ilyesmi, mintha az ebédlőasztalnál az arcátlan vendég nemcsak, hogy elszívna egy cigarettát a vörösbor mellé, hanem ráadásul még Krisztus vérét is merészelné emlegetni közben, buzgó szenvedéllyel. Mintha egy egyetemi oktató fölényeskedve "játszaná az eszét" a tanársegédek összejövetelén.


Az ilyesféle vélekedések ellen sajnos nem lehet védekezni. Én csak azoknak írtam a könyvet, akik, hogy úgy mondjam, velem egy húron pendülnek; az irodalom magamfajta "protestánsai" pedig arra törekszenek, hogy az írott szót átvigyék a valóságba, mégpedig azért, hogy az a hétköznapi élet legapróbb mozzanataiig mindenben alkalmazható legyen. Olyasmire törekszünk hát, amit Walt Whitman a következőképpen fogalmaz meg: a Múzsát olyan közelre kell csalogatni magunkhoz, hogy végül ott legyen a helye a konyhaszekrényben, az evőeszközök mellett.
Vajon miért ne élhetné meg a legkevésbé sem bajnoki termetű olvasó is az álomból való serkenést és a reggeli mosakodást ugyanúgy, ahogy a szőkehajú Meneláosz palotájában ébredő, jóeszü Télemakhosz?


Vajon miért ne lehetne a legelső reggeli gondolatunk az Elemek dicsőítése, még ha valójában nem is tapasztalunk belőlük mást, mint egy foltnyi kékséget, egy koromfekete ugart, egy hordónyi szélborzolta esővizet, vagy egy cigaretta parazsát?
Annak ellenére, hogy dölyfös és tudatlan kiváltságok határozzák meg képmutató társadalmunkat, vajon miért ne gyakorolhatnánk Szent Pál természetfeletti neheztelését, sőt akár mélységes, ám egyben cseles könyörületességét is a rosszindulatúan hízelgő atyafiainkon?
És vajon ki ellenezhetné - mert ugyan ki is venné észre -, hogy munkahelyünkön korlátlanul és szégyentelenül beleéljük magunkat mások életébe, átadjuk magunkat annak az elfeledett lelki gyönyörűségnek, amit az embertársaink nyugtalan idegeinek kitapogatása jelent, s így a lehető legnagyobb titokban kipuhatoljuk egymás iránt érzett valódi, ám rejtett érzéseiket?


És vajon ki tilthatná meg, hogy amikor gondolataidba mélyedve hazafelé ballagsz, a rohanó tömegből kilépve megállj valami jelentéktelen kis semmiség mellett, és a pokolba küldve Dosztojevszkij pszichológiai vájkálásait, osztozz egy csenevész útszéli bokor vagy egy tengeri algákkal borított kikötőcölöp türelmes várakozásában; vagy hogy a távolban egy dombtetőn átívelő fehér utat, átjárjon a mindnyájunk lelke mélyén szunnyadó kollektív emlékezet sugallata?

És amikor egy-egy talponállóba lépve kegyes jóindulattal üdvözlöd a nagyhangú fickókat, vajon ki tudna rájönni, hogy honnan meríted irántuk a megbecsülést, a rossz szaguk elleni immunitást, a leggyalázatosabb botrányaikkal szembeni megértést, és egyáltalán: a kiapadhatatlan lelki vigaszt? Talán kuruzslók, nyomorult tökfilkók, istentelen szekták praktikáiból?
Midőn pedig szerény hajlékodra leszáll az éj, és a lármás család nyugovóra tért, mi lehetne bölcsebb annál, mint hogy a pislákoló kályha mellett lábaidat dörzsölgetve így szólj: "Ez a nap is megvolt. A többit hagyjuk holnapra!" Átadva magad az Időfolyam "végetlen áramának", engedd, hogy egy tompább, titokzatosabb lelkiállapotba sodorjon; ebben a hangulatban azután, miközben az éjszaka egyre sűrűbbé válik körülötted, érezni fogod majd, ahogy a mélyen alvó környékbeliek lelke lassan feloldódik a feledésben, szétárad a megszabadulás tengerében. A sötétség alkímiája ekkor a halál alkímiáját előlegezi meg, a halál megújító erejét.


Másnap, mikor a "bőséges áradással" újrainduló élet által felvert por ismét élénken ragyog a napsütében, senki sem tudja majd, mi volt az, amit a sötétségnek s a halálnak mondtál kályhád kihúnyó parazsa mellett.

Az éjszakával érkeztem.
Kis időre elhagylak most, ó éj, de visszajövök hozzád,
mert szeretlek.
Reád bízom magam - ugyan miért ne tenném?
A nappali nyüzsgést is szeretem, de az éjt, aki altat,
 nem hagyom cserben.
Nem tudom, honnét hozott, és azt sem, hová visz majd.
De tudom: jó, hogy itt voltam, és bizonnyal jó az is,
 hogy egyszer elmegyek.

 
Bármennyire is különböző lelki alkatúak vagyunk, abban biztos vagyok, hogy sokan közülünk kiapadthatatlan erőforrásra lelnének, ha Goethe tanácsát megszívlelve minden nap elolvasnának néhány sort valamely kedvükre való klasszikus műből. Én csak azt kívánom neked, drága Olvasóm, hogy az általad választott könyvek legalább annyira a hasznodra legynek, mint amennyire Homérosz, Szent Pál és Rabelais voltak az enyémre! A legfontosabb talán az, hogy soha ne az aktuális divat hatására válasszunk magunkak olvasmányt.

Hiszékenynek és együgyűnek, tudálékosnak és okoskodónak fognak tartani bennünket; úgy gondolják majd, hogy híján vagyunk minden józanságnak és humorérzéknek. De éppen ekkor lehetünk a legbiztosabbak abban, hogy az irodalom jó protestánsai és bátor nonkonformistái lettünk; ami azt jelenti, hogy a viharos élet nagyon is valós problémáinak megoldásában minden bizonnyal jó útmutatást találunk majd a mellőzött klasszikus művekben, melyek az ifjú tehetségek szerint semmire se valók, a szellemdús professzorok szerint olvasókönyvekbe való, komoly dolgok, és elképzelheteten, hogy mindennapi "szellemi táplálékul" szolgáljanak.

Mély meggyőződésem, hogy az olvasmányokat találomra kell megválasztani magunknak, a leggyakorlatiasabb szempontok alapján. És miközben alázatos szívvel kell közelítünk a könyvekben megnyilatkozó, Keats szavaival: "örökkévaló szellemhez", azonközben teljesen szabadok és gátlástalanok lehetünk abban, hogy egy könyvből éppen azt szedjük ki magunknak, amire az adott pillanatban a legégetőbb szükségünk van.

A könyv valószínűleg túléli az elkövetkező idők minden más találmányát, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a tartalma átszivárog a belőle táplálkozók lelkébe. Az olvasók halhatatlanságában részesülve - ha igaza van a nagyszerű Sir Thomas Browne-nak a Hydroitaphia grandiózus befejezésében - a könyv túl fogja élni a pusztulás összes férgét, még a legnagyobb világégések "gyászos lángjait" is.

 
Az emberiség egyik legrégibb vágya csak részben teljesül be azzal, hogy maradandó művek, alkotások, agyszülemények révén fennmaradhat a nevünk. Ez ugyanis édeskevésnek bizonyul a legmélyebb hit metafizikája szerint. A valódi halhatatlanságot az jelenti, hogy a lelkünk örök: ez pedig az őszinte hívők szemében egyáltalán nem merő vágy csupán, hanem egészen nyilvánvaló tény. Bárhol legyen is majdani nyughelye, egy angliai templom sírkertjében, vagy Egyiptom kietlen sivatagjában, az őszinte hívőt az öröklét mámora teljes megnyugvással tölti el; és az végül is mellékes, hogy az anyagi világban mi marad fenn utánunk, egy sírkő-e, vagy olyan monumentális alkotás, mint Hadrianus császár fala.
 
Az efféle biztosítékok talán feleslegesek lehetnek, főleg Pantagruel szavai vagy Walt Whitman versei felől nézve; mindenesetre akik ily magasztos "lámpások" fénye mellett kormányozzák életüket, azok az elmúlás előtt még sok mindent megsejthetnek arról, ami a Létezés mélyén örök és múlhatatlan - ha ez a valami nem is az egyén a maga egyediségében, és nem is azok a kötetek, melyeket örömmel lapozott.

A legnagyobb ajándék számunkra minden bizonnyal az, hogy noha nekünk magunknak, szeretett könyveinkkel együtt, feledésbe kell merülnünk, az olvasmányainknak köszönhetően mégis megsejthetünk valamit a létezés azon szféráiról, dimenzióiról és tájairól, melyekről a jóság és a könyörületesség megmagyarázhatatlan imperativusza árad a világra; arra a világra, amely sajnos egészen másféle elvek alapján működik.


 
(Ford.: Danyi Zoltán, megjelent a györi Mühely 2003/6. számában)


http://www.hamvasbela.org/2012/07/john-cowper-powys-levelei-hamvas.html

 

Téma: A Láthatatlan történet - John Cowper Powys levelei Hamvas Bélához és Kemény Katalinhoz - A könyv dicsérete

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása