Orditok - Az én hitem
Kiemelt..
Betyársereg - Rejtett kamerával a Hit Gyülekezete “szeánszain” (frissítve!)
Előzmény..
Orditok - Száz év az őrültek házában
Kapcsolódó link..
Gépnarancs - Elbaszott generáció
Vasslajosblogja - Átkok a Bibliában
Reggeli "sajtószemle", szokásom szerint.
Írás, melyet -szerzője láttán- helyből nem kellett volna elolvasnom. Ugyanis érzékeny, mondhatni lepkeszárny-hímporos keccsel rúg mindig fejbe, valahogyan ráérezve, mivel lehet kibillenteni a szorgosan építgetett béketűrésből.
Az egyház benyomulása a mindennapjaimba ilyen kibillentős-téma.
Fotó: lazarg.com
Legyen az mindenkinek a mélységes magánügye, miben hisz, milyen vallást követ (ha követ), milyen templomba jár, hol találja meg Istent.
Biztos vagyok abban, hogy az igazán, belülről fakadóan hívő emberek gyomra pont annyira kavarog attól, hogy üzleti-hatalmi-politikai célokra használják a hitüket, mint ahogyan én hányok ettől.
Tudom, mert ismerek hívő embereket, sokukat az tart vissza a templomba járástól, hogy az álszent, képmutató újhitűek szennyezik a megszentelt falakat.
A magam részéről nem vagyok vallásos.
Ez távolról sem jelenti, hogy ne lenne hitem.
Templomba megyek, amikor takarót, ételt adok egy hajléktalannak.
Amikor pénzt adok a koldusnak.
Templomban vagyok, amikor erőm szerint segítek egy nehéz helyzetben lévő családnak a felszínen maradni.
Imádkozom, amikor frissen kimosom, vasalom a nélkülözhető ruhákat és odaadom azoknak, akiknek szükségük van rá.
Bárki, aki tesz azért, hogy csak egy kicsit jobb legyen egy másik ember élete, imádkozik.
Templomban voltam, voltunk tegnap is.
Zajos, kicsit büdös templomban.
Odaérve kirakodtuk a kocsiból a több zsáknyi száraz tápot, a konzerveket, rizst, tésztát.
Aztán végigjártuk a kennelek-szegélyezte ösvényeket.
Belenéztünk az olvadt-csoki szemekbe, megsimogattuk a rácson kidugott bársonypuha orrokat.
- Vigyél haza! - könyörögtek a tekintetek.
Láttunk alig behegedt sebeket, már az ember közelségétől is nyüszítve maga alá pisilő rettegést.
Láttunk gyógyulófélben lévő bizalmat.
Ott, abban a templomban különös papok voltak.
Redvás ruhában, szakadt pólóban tolták a koszos alommal megrakott talicskát.
Türelmesen kuporogtak akár a vizelet tócsában és kedves szóval, simogatással gyógyítottak.
Ők nem kapnak párbért, úrbért és más, hasonló javadalmat.
Adják az idejüket, az erejüket egy tétova farkcsóválásért, egy bizalmasan a lábukhoz simuló reményért.
Örültek nekünk, köszönték, hálálkodtak.
Mi voltunk hálásak, nekünk kell köszönnünk.
Hazafelé eszembe jutott egy távoli rokonom, akinek temetését kénytelen voltam én intézni.
A szomszédok jelezték, igen istenes volt a néhai, egyházi temetés kell.
Útmutatásuk alapján megtaláltam a falu főutcáján álló, ránézvést legalább hatszobás, dupla garázsos, díszkertes, távirányítású kovácsoltvas-kapus papi lakot.
A falu felkent pásztora (vagy mi) felháborodva mondta, csak nem képzelem, hogy egyházi temetés lehet?!
Hiszen az elhunyt nem-tudom-mióta nem fizette a nem-tudom-mit!
Ingyen nincs szentelt víz, füstölő, mise.
Kifizettem az elmaradt nem-tudom-mit, ami nem volt kevés.
Így hát lettek kenetes szavak a sírnál, a pap minden meghatót elmondott az elhunytról, akit nem is ismert.
Nekem pedig semmi szép nem jutott eszembe sem róla, sem a hitéről.
Aki igazán hisz, az kényszer nélkül hisz.
Aki pénzért-hatalomért-karrierért teszi, az sokkal többet használna a világnak, ha önkéntes munkát vállalna egy kutyalelencben, hajléktalan szállón, szegénytelepen.
Ott közelebb kerülhetne ahhoz, aminek mindenhatóságát az arcunkba nyomva hirdeti, miközben köze sincs hozzá.
Ott talán megérthetné azt, amiről az emberség, a hit, a vallás valójában szól.
https://orditok.blog.hu/2014/05/05/az_en_hitem_694
Téma: Orditok - Az én hitem
Nincs hozzászólás.