Magvallás - A kód neve magyar 3.

 

 

Nem jó felé halad a világ… - mondogatjuk úton-útfélen -, de ennek ellenére továbbra is vágjuk a fát „hűvös halomba”. Percenként óriási területeket szaggatunk ki a bolygónk, az otthonunk, az édesanyánk tüdejéből. Mérgezzük a vizét, szennyezzük a lelkét, égetjük a testét, s több tonnás szeméthegyeket emelünk az értünk is dobogó szíve fölé.

 

Miközben elhisszük, elhitetik velünk, hogy a verseny, a piac, a változás, mind-mind a „Te-”, az emberiség-, egy szép, új jövő felépítése érdekében történik. Nincs megállás, hajtsd a mókuskereket, mert „fejlődni” kell, különben lemaradunk. Figyeld a szomszédodat, nézz jobbra, nézz balra, nehogy meglopjanak, nehogy megelőzzenek, csak előre ne…, mert még meglátnád a közelgő szakadékot is.

 

Valójában, minden egyes szolgai szemlesütéssel, minden egyes hallgatással a harácsolás, a hatalomakarás, az anyagba süllyedés szellemét tápláljuk. „Naphosszat aratunk aranymezőkön, szopós borjút ölünk, hogy nagyra nőjön”… bennünk, miáltal szőröstől-bőröstől, szívestől, lelkestől a nagy fenevad égig érő tornyának köveivé, szerves részeiévé válunk.

 

Igen, ide vezettek „az ember a teremtés koronája”, és a „kényére-kedvére teremtett világ” hamis tanai.

Istent játszunk, az isteni tudat legcsekélyebb jele nélkül.

 

Talán még nem késő ezen változtatni, és a Természet gyermekeként használni az ajándékba kapott magot, az isteni tudást.

 

A kérdés az, törvényszerű-e ez a fajta gyászos „beteljesülés”, vagy pedig elkerülhető lenne, amennyiben hajlandóak lennénk végre kinyitni a szemünket, és meglátni az elődeink által hátrahagyott figyelmeztetéseket?

 

Mindenekelőtt tekintsük át az ősi ismeretek egyik alapvető üzenetét, a rovásjelekkel szemléltetett „teremtésábra” egyszerűsített nézetét.

 

Íme, az Ősatya-mag” szimbóluma (ugyan a rovásírásunkban a százas szám jele őrizte meg, de láthatóan „rokoni” kapcsolatba van a TY, az Atya betűjével )

 

 

Amely ábrában bele foglaltatott a LY, lyány, lyuk, „alvó forrás”, az SZ-el, a világfa szárával megosztott mag, az US, ős, és a B, belső sugárzással megtermékenyült LY-ből lett F, a föl-, fel-emelkedő mag.

 

 

Minekután nincs mit csodálkoznunk az Ősatya-mag szinte minden ősi kultúrában való felbukkanásán.

(lásd a sumer képírás DIN-GIR jelében, az indus-völgyi jelvényeken, vagy éppen a Klaus Dona által fellelt több tízezer éves dél-amerikai „szemes piramis” leleten)

 

Nem kevésbé igaz ez a maghasadás (B, belső sugárzás) következtében létrejövő, a kettősséget is megjelenítő (vízszintes) anyagi tengellyel együtt alkotott, általában „isteni természetként” fordított Mindenség jelére. (ezt a fajta teljességet az ezres rovás-szám jeleníti meg)  

 

 

Tehát az isteni D, du, a tudás, a teremtés által kiléptünk a magból, létrehozván ezzel a „világ négy sarkát, az A, az anyaggá válás színterét.

 

 

Ez a rövid „magyar” bevezető csupáncsak annak felismerését szolgálta, hogy az igazán archaikus („történelem előtti”, „aranykori”) üzeneteknek nagy valószínűséggel közüknek kell lennie a kezdetekhez, a Magból nyíló világhoz, a világ világosságához is.   

 

Azaz, ne kerülgessük tovább a forrókását; szempontjaink figyelembevételével két egymáshoz meglehetősen „közelálló” történet, az atlantiszi civilizáció és Bábel tornyának legendái jöhetnek szóba.

 

Hiszen mind a két elbeszélés évezredeken keresztül fennmaradt, és ez idáig egyiknek sem találtunk tárgyi bizonyítékát.

 

Ez pedig két dolgot jelenthet, vagy csupán legendákról, puszta kitalációkról, vagy valóban ősi titkokat tartalmazó isteni időkapszulákról van szó.

 

A különböző leírások alapján – többek között - ilyenformán képzeljük el Babilon tornyát, és Atlantisz szigetét:

 

 

 

Nos, mivel nem rendelkezünk tárgyi emlékekkel, csak fenntartásokkal fogadhatjuk el az utókor emlékezetét.

 

(Hála Platónnak viszonylag pontos leírással rendelkezünk Atlantisz szigetéről.)

 

Ellenben meglehetősen valósághűen rekonstruálhatóak az öt-, hatezer évesre datált megalitikus építészet csodái:

 

Íme, a máltai Hal Tarxien  korabeli szentély-együttese, és a Los Millaresben található település makettje:     

 

 

 

És a kutatók szerint így nézhetett ki, a teljességgel még fel nem tárt, közel-keleti Megiddo városa:

 

 

Megiddonál, a bibliai Ar-mag-eddon színterénél álljunk meg egy pillanatra. Ahogyan a magyar nyelv archaikus szógyökeinek alkalmazásával már több ősi „idegen” szót le tudtunk fordítani, magyarul értelmezni, azonképpen lehetséges ez ebben az esetben is.

 

Megiddo latinul és görögül mageddó, akkádul; magiddu, maggadu, magidda, makida, egyiptomi nyelven; maketi, mektej, makitu, vagy makedo, héberül az „m”, „g”, „d”, „w” betűkből összeálló מגידו.

 

Azaz a kérdéses nyelveken nem igazán értelmezhető.

 

Helyesebben megőrizték az ősnyelvi „mag” és „id-(u)” szótövek formáját és bizonyos esetekben annak jelentéstartalmát is.

 

(Példának okáért a mag, mak(k) kifejezés ősegyiptomi nyelvben valóban magként funkcionált, míg a látszólag távoli majáknál (madzs, magy!) fedő-, zárókő, és szem-ély jelentéssel bírt.)

 

Magyarán, a magiddo-t  mag-időként értelmezhetjük. Mivel pedig az udu, idu, idő (korábbi megfejtések alapján) az isteni teremtés kiáradásaként is meghatározható, a mag-idő eredetileg „magokat ültető magsugárzást”, annak helyét jelenthette.

 

De ne bonyolítsuk ilyen tudománytalan hipotézisekkel a dolgunkat, térjünk vissza az eredeti témához, Atlantiszhoz és Babilonhoz, illetve ezek megalitikus emlékeihez.

 

Ugye milyen érdekes, hogy ezek a „nem tudni honnan jött, nem tudni hová tűnt”, kb. ötezer évvel ezelőtt élt „ősemberek” nem csak az úgy tessék-lássék megfaragott hatalmas kőtömböket voltak képesek különböző formátumokban felállítani, hanem fejlett társadalmi életet sejtető városokat, szentélyeket is.

 

A fő kérdés, honnan jöttek ezek a népek, és honnan volt a tudásuk?

 

Amennyiben nem vagyunk hajlandóak elfogadni az „egyszer csak megjelentek”, és egy „kiforrott, előzmények nélküli civilizációt hoztak magukkal” hivatalos magyarázkodásokat, rá kell döbbennünk – mivel „előzmények nélküliség” nem létezik -, csakis arról a bizonyos elsüllyedt szigetről, Atlantiszról származhattak.

 

Az összekötő kapocs pediglen nem lehet más, mint a Világok Szívében székelő Szent Magnak, illetve az újabb magokat ültető sugárzásának tanításai.

 

Los millaresi szem/mag „szentély”, és egy nagyon beszédes korabeli magábrázolás:

 

 

Tehát, amint Atlantisznál, úgy Babilonnál is elsődleges fontossággal bír egyfajta „kijelölt” központ.

 

Ezt a „központot” Babilon esetében a „tengerek szívében” - áttételesen az Éden földjén - lévő domb, míg Atlantisznál egy sziget közepén elhelyezkedő hegy jeleníti meg.

 

Magát a helyet, egyrészt a Világ Köldökének, az Ég és Föld találkozásának, másrészt Poszeidón* (Isten, Ég) és Kleito (Föld) jelképezte ősi nász színterének tartják.

 

*más kérdés, hogy a görögöknél Poszeidón a tenger istene

 

Az ősi nász, a Hieros Gamos valójában az égi (US jele) és földi mag (LY betű) egyesüléséről, egy új entitás (lásd, az F, felemelkedő magot) megszületéséről szól, melynek kettős természetéből adódóan törvényszerűen megindulnak az isteni folyamatok:

 

Az előzőekben említett kettősséget mintegy alátámasztandóan, Poszeidón „két forrásvizet fakaszt a föld alól, egy hideget, s egy meleget, majd „…azt a dombot, melyen a leány lakott, jól körülkerítette…”  és kisebb-nagyobb tengergyűrűkkel vette körül „…mintha körzővel csinálta volna”.

 

Babilont pedig csatornák övezik az írások szerint, „amelyekben a víz úgy hullámzott, mint a tenger”.

 

Mit tartsunk minderről? – meglepő volna, ha ezek a sorok nem a kezdetekről, az élet, az életsíkok keletkezéséről szólnának.

 

Így néz ki a rovásábra „fent, mint lent-”, és az atlantiszi kereszt körkörös sugárzása:

 

 

De, ha már a magokat ültető sugárzásnál tartunk, nézzük, hogyan ismertették ezt a szóban forgó történetekben.

 

Amíg, Babilon, mint „nagy parázna” ül a „tízszarvú fenevadon”, „A tíz szarv pedig…tíz király…” (Jel. XII. 12), addig Atlantiszon az ősi nászból eredő tíz király uralkodik.

 

Atlantisz tekintetében elmondható, hogy a kezdetekben az isteni törvényekkel harmóniában, boldogságban éltek az emberek. „A kincseket könnyen vették, sőt mint valami terhet tekintették”. Tisztában voltak vele, hogy a javak a „kölcsönös szeretet és erény folytán gyarapodnak”.
 

Ám eljött az idő, amikor palotát emeltek az őseik lakhelyére (a Magra!), amit minden következő nemzedék - az elődeit túlszárnyalva - tovább épített, egyre magasabbra emelt.

 

A még nagyobb jólét érdekében csatornákkal kötötték össze a – mag védelmére létesített - tengergyűrűket, a földgyűrűket pedig átjárókkal, hidakkal kapcsolták egymáshoz.

 

 

Mindeközben Nabukondonozor, a nagy építő sem tétlenkedett: „A várárok mentén újabb falat építettem, akkorát, mint egy hegy”, „Széles kapukat nyitottam, vörösrézzel bevont, cédrusfa ajtókkal” – mondja rettenetes büszkeségében.

 

Miközben valami, szép lassan megváltozott. Amint a Mag elvesztette védettségét, az épített hidak és a királyok által emelt újabb falak következtében egyre több anyag került föléje (megindult az anyag kikristályosodása), azonképpen az emberek is egyre inkább anyagba süllyedtek, és elkezdett halványulni szemeikben az isteni fény.

 

A túlsúlyba került a kapzsiság, a pompázatos külcsín ellenére egyre hitványabbakká tette őket. A földi javak előtérbe kerülésével elveszett minden nemesség és erény, sőt mi több az isteneik is „arannyá változtak”.

 

Az Atlantisz hegyén álló Poszeidón templomának falait, már kívülről is hatalmas mennyiségű ezüsttel, míg a csúcsát színarannyal borították be. Belől az elefántcsonttető arannyal, ezüsttel és oreikhalkosszal (nagy becsben álló rézötvözet) volt díszítve. A belső térben helyet kapó istenszobor pedig oly hatalmas volt, hogy a feje a tetőt verte.

A babiloni Nabukondonozor a kilencven méter magas Étemenanki (Ég és Föld találkozása) palotatoronnyal szemben építi fel az aranytól roskadozó Észaliga templomot, melynek falait természetesen színarany fedi, és egyedül Madruk isten aranyszobra 26 tonnát nyomott.

 

És ez a pont, „Isten (a Mag) arannyá, birtokolható földi javakká válása” a kezdete egy visszafordíthatatlannak tűnő folyamatnak, amelynek végén ott van az elmúlás, avagy a sorsszerű átalakulás.

 

Az eltemetett Mag:

 

 

Az a csodálatos ezekben a „próféciákban”, hogy egyaránt érvényesek a szövetek és a galaxisok szintjén, és ahogyan lent, mint fent, azonképpen igazak kint, mint bent is.

 

De nézzük, mi történik a folytatásban.

 

Atlantiszon a kör alakú síkságot hosszúkás négyszöggé alakítják. Az országhatárok már egy „Libüánál és Ázsiánál is nagyobb” területet fognak közre.

Ennek ellenére továbbra sincs megállás, etetni kell a birtoklás, a hatalomakarás szellemét, aminek étvágya az elfogyasztott, megszerzett javakkal egyenes arányban növekszik. 

Azaz területeket foglalnak el a tengerből, és vérrel áztatott földeket rabolnak a környező népektől.

 

S mit tesz ezalatt Nabukondonozor?

Rablóhadjáratokat indít a kincses Egyiptom irányába, majd leigázza a lázadó Júdeát, és megszentségteleníti Jeruzsálemet.

 

Vajon mi is lehetne más vége a telhetetlen fenevad megállás nélküli növekedésének, mintsem a „szétszóradtatás”.

 

És a „kritikus tömeg” elérésekor leomlott, leomlott az égig érő torony, és tűzzel, majd vízzel pusztítatott el a nagy Babilon, a pompázatos Atlantisszal egyetemben.

 

Mi lehet ebből a tanúság a ma emberének?

Most is hasonló helyzetben vagyunk. Manapság is kialakult egy sziget, egy szuperhatalom, körötte pedig a telhetetlen étvágyának kiszolgáltatott világ.

Miáltal a mérhetetlen profitvágytól hajtott globalizátoraik az irányukba lejtő csatornáikkal törik fel a legbelsőbb titkos kódjainkat, elszaggatják a védelmünket szolgáló szöveteinket, kötődéseinket.

 

De maradván a „legendák” nyelvezeténél:

 

„Forró fazekat látok én, mely Észak felé van nyitva…Észak felől támad a veszedelem e Föld minden lakosára.” (Jer. I. 13.)

(Igen, különleges helye földünknek a Tigris és az Eufrátesz környéke. Ezért a földért vívtak öldöklő csatát sumér, akkád, amorita, hurri, asszír, hettita, méd, káld, perzsa, és a görög királyok hatalmas seregei. - és ezt a területet, Urukot (Irak) foglalja el a 21. század szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok is.)

 

„Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. Az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek.”

(Móz. 11,4 - 5.)
 

(A közhiedelemmel ellentétben Babilonnak egyértelműen két tornya volt az Étemenanki és az Észaliga, míg Atlantisznál is Kleitó és Poszeidón szentélyéről és az ezeket befogadó palotáról beszélnek, ami egyébként csak a Poszeidón templom mérete alapján is (kb. 180 x 90 méteres alapterület) hihetetlennek tűnik.)

 

Toronyszimbólum a tarot kártyában:

 

Az Úr leszállt és nem csak a tornyokat látta, hanem annak szellemét is.

 

„És amaz asszony,…a nagy város, melynek királysága van a Földnek királyain….”

- mondá;

„ Isten vagyok én, Isten székében ülök a tengerek szívében…”

 

„Balga emberek azt hitték, hogy már elég közel jutottak az Éghez, s több nyilat kilőttek rá.

(Vajon be van-e még tartva a világűr fegyvermentességének megállapodása?)

„Isten….a nyilakat vérszínűre festette, és visszahullatta ...”

(Lásd, a Challenger és a Columbia katasztrófáit)

„És hallék…szózatot az Égből, amely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben és ne kapjatok az ő csapásaiból.”

 

(Kik is voltak szabadságon azon a bizonyos napon?)

 

„Rémségesen cselekszem veled és nem leszel… „

 

„És láték egy…angyalt az Ég közepén…”

„És ezek után láték egy más angyalt leszállni a mennyből…”

 

„…és tűzzel égettetik meg…”

(„No comment”…)

„…egy nap jőnek reá az ő csapásai…”

„…kiáltása hallatszik a nemzetek között.” 

„…és látják az ő égésének füstjét.” „… távol állva…”

 

(És bizony „távol állván is” mindenki láthatta „az ő égésének füstjét”)

 

 

„És siratják és jajgatnak a Föld királyai, akik vele paráználkodtak és tobzódtak, mikor az ő égésének füstjét látják.”

„A föld kalmárjai is siratják…”

 

„És más angyal követé azt, mondván: Leomlott, leomlott…”

„… páros lovagok és (egyik) szólott és monda: Elesett, elesett..”

 

„És leszáll királyi székéről a tenger minden fejedelme és elvetik köntöseiket, s hímes ruháikat levetik: Rettegésbe öltöznek, a földön ülnek és rettegnek minden szempillantásban, és elborzadnak miattad.”

„Ezeknek árusai, akik meggazdagodtak ő tőle, távol állanak az ő kínjaitól való félelem miatt, sírván és jajgatván.”

 

„…Jaj, jaj, te nagy város Babilon, te hatalmas város, hogy egy órán jött el a te ítéleted.”

 

„Egyik esztendőben hír jő, és a másik esztendőben is hír, hogy erőszak van a földön, uralkodó tör uralkodóra.”

 

Nos, itt tartunk, és tehetetlenül várjuk a beteljesedést…

 

„És a harmadik angyal…mondá nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét és bélyegét felveszi homlokára vagy kezére,…”

„…, az is iszik az Isten haragjának borából.”

 

Az apokalipszis lovasai:

 

 

Ennek ellenére újra és újra megkeressük az elvetett sarokköveket és építjük tovább az emberi kapzsiság tornyait…

 

Már pedig

„… csak rövid ideig folytattatik”

„… és ismét elvész.”

 

(Források: Talmud, Jelenések Könyve, Ezékhiel, Izajás, Jeremiás)

 

Itt tehát a csúfos vég! – mondhatnánk mindenbe beletörődve.

 

(Persze ez a valamikori forrás nem kimondottan a 21. század eseményeiről szól, hanem az emberi gyarlóság ciklikusan felmerülő,”örökletes” mintázataira hívja fel a figyelmünket.)

 

Csakhogy nem azért teremtettünk, nem azért kaptuk ajándékba a szívünkben fészkelő Isteni Magot, hogy újra és újra eljátsszuk az ember bukásának – ki tudja már hányszor „visszatapsolt” - nagy színdarabját. Pontosan az ellenkezőjéért, a tudatra, az isteni tudatunkra való ébredésünk, az ember Emberré válása, felemelkedése érdekében.

 

Többek között ezért tévút az egyéni lét értelmét kutatni, ugyanis nincs személyre szóló üdvözülés, csak együtt, közösen léphetünk át egy magasabb osztályba. Viszont, paradox módon, az emberiség-, a „nagy ember” bukása, vagy továbblépése már kimondottan egyéni felelősség tárgykörébe tartozik.   

 

Miáltal nem tehetünk egyebet;

Meg kell keresnünk a Magunkat.

Amikor pedig megtaláltuk, nincs más dolgunk, mint lesöpörni róla az évezredek porát, locsolni vérrel, fénnyel, ápolni a hajtást, a földet és a fát.  Legyünk egész, nagy, mint az Ararát, s ha már a mélységünk is felér az Égig, akkor látjuk meg másokban ön-Magunkat, s az Egységben a Csodát.


https://www.magvallas.hu/magonc/node/609