Magvallás - A kód neve magyar 2.

„És Jézus mit szól hozzá?”

Bizonyára sokan hallottak már arról, hogy a Biblia egyes tanai nagy hasonlóságot mutatnak a feltételezett keletkezését jócskán megelőző kultúrák írásos emlékeivel. Többek között ilyenek a sumer vízözön leírások és az egyiptomi Naphimnusz is.

Mindebből kiindulván több hitelt érdemlő kutató az Ószövetséget egyszerűen az egyiptomi és sumér vallási szövegek átiratának tartja, míg az Újszövetséget valamifajta új, a zsidó hagyományoktól alapjaiban eltérő vallási irányzatként veszi figyelembe.

Sőt mi több, Badiny Joós Ferenc és számos, szintén a sumér-, pártus-, szkíta történelmet és nyelvet tanulmányozó magyar szakember egyenesen kétségbe vonta Jézus zsidó származását.

Mivel a „pártus Jézus”, vagy a „szkíta kereszténység” témakörei meglehetősen terjedelmes irodalommal bírnak, itt és most nincs lehetőség a megfelelő mélységű ismertetésükre. Elégedjünk meg annyival, hogy a korabeli, meglehetősen heterogén nemzetiségű Galileában, Szamáriában, vagy Júdeában nagyon is helye volt a nem zsidó származású tanítóknak, prófétáknak, prófétajelölteknek.

Pláne igaz lehetett ez Jézus esetében, aki az ortodox zsidó vallással gyökeresen ellentétes tanokat hirdetett meg.

Amennyiben legalább lehetséges alternatívaként elfogadjuk az előzőekben vázolt elméleteket, okvetlenül felmerül a kérdés, vajon a különböző történetek mellett nem integrálódhattak-e alapvető, ősi vallási hittételek is a már meglévő zsidó hiedelemvilágba.

Példának okáért a sumer mag-, vagy az egyiptomi Hórusz Szem kultusz könnyedén változhatott messianizmussá, míg a megtöretése által a világot fénnyel elárasztó Isteni küldött, Főnix a zsidó hagyományoknak jobban megfelelő, az elkövetett bűnöket semmissé tevő áldozati báránnyá.

Íme, néhány kép az említett fogalmak magyarázataként:

A „sumér” Életfáról magot gyűjtögető lények

Szintén sumér „maghasadás”, „magsugárzás”

Hórusz az Isteni Sólyom karmaiban hozza, viszi a magokat, szemeket:

De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre hagyjuk a megszokottól kissé eltérő értelmezéseket, és térjünk vissza Jézushoz, akinek eljöveteléről a következőképpen beszél az úr Ábrahámnak:

„És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzettségei…” (I. Mózes 22:18)

Igaz, itt egyértelműen Ábrahám magjáról, helyesebben áldott magjáról* van szó, ám ez a bizonyos „mag” hol gyermekként, hol aggastyánként, hol nőként jelenik meg a későbbiek folyamán. – legalábbis az apokrif evangéliumok tanúsága szerint.

*”áldott”, azaz több isteni természettel, magasabb minőségű isteni maggal bíró anyagi megtestesülésről van szó

Laurent de La Hyre festménye Ábrahámról:

A Jézus és Mag megfeleltetést támasztják alá a Szentírásban többször előforduló, Jézus megtöretésére vonatkozó jövendölések, holott, amint azt tudjuk, Jézus teste - az általános „szabállyal” ellentétben – nem töretik meg a kanonizált evangéliumokban .

Ezt a „freudi” elszólást erősítik azon gnosztikus visszaemlékezések, melyekben az iszonyatos kínhalált halt „emberisten” helyett „istenembert”, azaz egy fényjelenséget láttak, láttatnak a kereszten.

Életfáról hulló gyümölcsök, magok a nemrégen fellelt, úgynevezett Fémbibliában:

Egy szó, mint száz, jó okkal feltételezhető, hogy a bosszú, a büntetés helyett szeretetet hirdető Jézus-vallás nem az Ószövetség megreformálása, nem abból kinövő, valamiféle megújult hajtás, hanem éppen ellenkezőleg egy az eredeti forrásából táplálkozó ősvallás.

Ennek tükrében válnak még inkább hihetővé a Jézus esszénus* voltát hirdető elképzelések, hiszen a sivatag közepén élő „furcsa népeknek” tartott esszénusok többek között napimádók is voltak

A fő kérdés tehát a kereszthalál milyensége, amiről sok mindent megtudhatunk a népek emlékezetéből, pontosabban a kereszténységbe átmentett „pogány” hiedelemvilágból.

Ilyenek a „Corpus Christi” (Krisztus Teste), más néven Úrnapja ünnep, főként magyarlakta területeken elterjedt szertartásai.

Melyek során a körmenet alkalmával megtörténik a négy világtáj felé történő áldásosztás, majd a „szent-tér”, szintén a világtájak felé tájolt sátrakkal és lombtemplomokkal történő kiterjesztése is.

A kör-menet, és a világ sarkai felé való áldás-osztás egyértelműsíti, hogy eredetileg valamiféle szimbolikus „osztásról” volt szó.

A „Jeruzsálemi” kereszt:

A kérdés az, mi lehet az a titokzatos felosztandó valami?

Corpus Christi és Úrvacsora ünnep lévén, természetesen Krisztus testéről van szó, mivel az utolsó vacsorán Jézus is megtörte a testét jelképező kenyeret, majd tanítványainak adta, a vérét megjelenítő borral egyetemben…

(A tisztánlátás kedvéért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a kenyér, a test a (búza)mag-, míg a bor ,a vér a (szőlő)szem megtöretése folytán jön létre.)

Magyarán, az egész ceremónia alapja az ősi körosztás-, a köroszt-, a köröszt-, a kereszt ünnepéből, helyesebben a Mag, a Nap*, az Egy megtöretésének, nyílásának, hasadásának ősrégi misztériumából ered.

*A Nap a Mindenség Szívében székelő Szent Mag evilági megtestesülése

A körosztás világszerte ismert szimbóluma pedig az egyenlőszárú keresztbe, vagy köréje rajzolt kör, amely jelvény - a hosszúszárú latin kereszttel, vagy a feszülettel ellentétben -, már megtalálható a ránk maradt őskeresztény emlékek között.

Korabeli keresztény szimbólumok

Mik közül a másodikat nem véletlenül a Napban vélte látni Konstantin császár...

Mindezen felbátorodván, a további titkok felfedése érdekében forduljunk a magyar nyelv felé.

A Jézus származását firtató korábbi elmélkedésekből kiindulván tegyük fel a legkézenfekvőbb kérdést, valójában milyen eredetű Jézus neve?

A válasz természetesen adott, a Jézus név a héber Józsua, Joshúa, Jehosua, görögösített formája, ami „feltételezhetően” a Jahve (Isten) megszabadít/szabadító jelentéssel bírhatott. (Nem kell hangsúlyozni, hogy nagyon feltételes módban)

Ámde van Jézusnak egy másik, a Közel-kelettől egészen Indiáig (szkíták útvonala!) használatos másik neve, az Isa.

Nos, ha a szkítáknak van valami közük az Isához, netalán még a magyar néphez is, akkor ennek mindenképpen nyomának kellett maradnia a magyar nyelvben.

Ne kerülgessük tovább a forrókását, létezik Jézusnak egy speciálisan magyar neve az Izsa*.

*Lásd, Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótárában

Az Izsa, Isa szoros kapcsolatát, az egy tőről való eredetét hűen tükrözik a Szilágyságban nem is oly régen még közszájon forgó „Biz Isa”, „Bizony Isa” kifejezéseink.

Most már csak az izsa szó jelentésének meghatározása van hátra.

Az iz, is* szómagokból hajtó szóbokor szinte valamennyi tagja valamiféle aprócska, egyforma részecskék mozgásából keletkező izzásra, sugárzásra utal, minek következtében az izsa szó létrejötte az iz, is – izike (kisded!), - izgő-mozgó, - izzó, - zsizsa - izsa, isa átalakulási folyamaton keresztül történhetett.

*Az iz, is jelentőségét csak növeli, hogy a nyilvánvalóan összetett isten szavunk első tagjaként is szerepel, valamint Badiny Joós Ferenc szerint a sumér IZ szó „isteni lélekként” fordítható.

Avagy nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az Izsa alapvetően izzó, izzós értelemmel bírhatott.

Pontosan úgy, ahogyan azt Tomory Zsuzsa állítja a jászok Jizzú fiúistenéről.

Az Izsa, Isa név valamikori gyakoriságára utal az Aisa, másként Ajsa formájú ősmagyar női név, melynek jelentése „áldott anya”.

Végül, de nem utolsó sorban, eljött az ideje az első latin betűs írásos emlékünk ISA szavának értelmezésére.

A Halotti beszéd:

Az egészben az a leginkább feltűnő dolog, hogy a közel kétszáz szavas temetési beszédben egyetlen egyszer sem szerepel a megváltó Jézus Krisztus neve, holott az elhunyt érdekében segítségül hívatik „Szent Asszony Mária”, Mihály arkangyal”, „Szent Péter”, és „minden angyalok” is.

Hogyan fordulhatott ez elő?

Sehogyan sem, természetesen belefoglaltatott, csak az ősmagyar, izzós fiúisten Isa* formájában.

*vegyük figyelembe, hogy a magyar nyelvre szabott rovásírással ellentétben a ránk erőltetett latin ABC nem tartalmazta a ZS hangot

Amennyiben az Isát a bennünk élő, lüktető, izzó Isteni Magként vesszük figyelembe, a következőképpen hangzanak a Halotti beszéd szóban forgó részei:

„Isteni Mag (Isa), por és hamu vagyunk”

„Isteni Mag (Isa), és nem egy ember múlhatja ez vermet”

„Isteni Mag (Isa), mind ahhoz járulók vagyunk”

Az utoljára hagyott Isa előfordulás már némi magyarázatra szorul.

Mindenekelőtt, nézzük az egyik „hivatalos” verziót:

„De mondá neki miért ne egyék (eneyc), bizony (isa) aki egy napon eszik (emdúl) az gyümölcsből, halálnak halálával halsz”

Mit mondjunk, figyelembe véve az Ószövetség paradicsomi történetét, meglehetősen logikusnak tűnik a szakemberek fordítása.

Az "eredendő bűn" elkövetése:

De azért emeljünk ki néhány lényeges momentumot, és korrigáljunk egy apró turpisságot is.

Mondá az Úr Ádámnak: „bizony (isa) aki egy napon eszik (emdúl) az gyümölcsből, halálnak halálával halsz”, azaz valaki, akárki eszik a gyümölcsből, te halsz halálnak halálával. Emellett a ki szó „aki”-vé változott, a napun-ból pedig „egy napon” lett, és a „gyümölcsből” eredetileg gyümölcstől volt.

Ezektől az apró változtatásoktól sokkal lényegesebb dolog, hogy az „emdúl”, mint eszik besoroltatott az "eneyc", egyék és az "evec", evett igék közé, ami pedig több szempontból helytelennek tűnik.

Persze, az írás közel ezeréves voltára hivatkozván nyilván lehet különböző elméleteket gyártani (lásd, „eendel”), de ennek ellenére az emdúl semmiféle módban és időben sem bírhatott táplálkozással kapcsolatos jelentéssel. Sokkal inkább hihető, hogy a –dul toldalék által egy a jelenben induló, éppen tartó, egyéb, másértelmű cselekvésre, történésre utalt.

Most pedig képzeljük el azt a magyar szerzetest, aki még nyomokban emlékszik az ősvallásra, az emberben élő, lüktető Isteni Mag „édeni” átadására, a Szent Mag* biztosította örökéletre, és aki egy szép napon feladatul kapja, egy a történetet egészen más megközelítésből elmesélő szöveg fordítását.

*Mert ugye magja is volt annak a gyümölcsnek…, sőt, mi több általa lettünk mi magunk is a Világfának magos-, maghozó gyümölcsei.

(A Halotti beszédünkkel kapcsolatban feltétlenül tudnunk kell: az eredeti szöveg egy latin nyelvű-, az úgynevezett Pray kódexben található, miáltal a Halotti beszédet a 135 lapos kódexben található valamelyik rész fordításának, jobban mondva „szabad” fordításának tartják. A szabad fordítás ebben az esetben nyilván azt jelentheti, hogy nehézségekbe ütközik a kérdéses latin szöveg beazonosítása. A fordítási pontatlanságokra való hivatkozásoknak némileg ellentmond, hogy a Halotti beszéd utáni, szintén magyar nyelvű könyörgést már „pontos” fordításként határozták meg.)

Magyarán a szerzetesünk nagy dilemma előtt állt, egyrészt gyökeresen nem térhetett el a kapott szövegtől, ám mindenképpen bele szerette volna szőni az ősöktől ráhagyományozott ismereteket is.

Mag-, Szemátadás az úgynevezett mártélyi szíjvégen:

Végezetül nézzük a végeredményt:

De mondá neki miért ne egyék, Isteni Mag (Isa) ki Napon emelkedék fel* (emdúl) az gyümölcstől, halálnak halálával halsz

*”jobb híján”

Szó, ami szó, a Halotti beszédben négyszer előforduló isa szó Isteni-, netalán Izzó Magként történő értelmezése három alkalommal teljes mértékben helytálló, míg a negyedik esetben több mint elgondolkodtató.

Pontosabban, amennyiben jobban megvizsgáljuk a másodikként említett idézetet, egyértelművé válik az „íme-ként”, vagy „bizony-ként” való értelmezések tarthatatlansága.

„Isteni Mag (Isa), és nem egy ember múlhatja ez vermet”

Természetesen „valaki, vagy valami”, és nem egy ember múlhatja azt a bizonyos vermet…

Csupán az nem teljesen világos, hogy a szöveget vizsgáló, nyilván nagy tudással rendelkező nyelvészek miért nem vették figyelembe – legalább egy elvetendő lehetőségként - az isa, izsa szavainkat, miért kellett azt ismeretlenként, vagy „íme”, esetleg „bizony”, „biza” értelemmel felruházni…

(A Halotti beszédet az a Sajnovics János publikálta először, aki a rovásemlékeink máglyára vetésével próbálta meg jó színben feltüntetni a saját finnugorista elméletét.)

Jobb, ha nem feszítjük tovább a szakemberek idegeit, inkább próbáljuk meg ízlelgetni a „halálnak halálával halsz” kifejezésünket, amit hivatalosan - megint csak -, egy a latinból átvett, „hatásfokozó” szóismétlésnek tartanak.

Nos, így néz ki a rovásjeleink segedelmével rekonstruált „halálnak halála”

Ami ugye már közel sem tűnik annyira ijesztőnek….

Nem véletlenül, ugyanis nem szól másról, mint a „legyőzte halállal a halált”, avagy a magunkból nyíló, záródó, és újranyíló életek, létsíkok sorozatáról.

Mi ebből a tanú(l)ság?

Talán annyi, hogy fel kellene már végre hagynunk az örökös megfelelési kényszereinkkel, a tekintélyek idézgetésével, majmolásával. Olyan mindegy mit üzen nekünk, az egyébiránt tiszteletreméltó Pió atya, mit mondott rólunk a fehér láma, vagy a fekete pápa, ugyanis „vagyunk, akik vagyunk”, van szavunk, és megvan minden képességünk az Igazság kimondására.