Az emberi békétlenség összes előfordulásának több mint háromnegyede - harcok, felkelések, zavargások, forradalmak és háborúk - a napfoltok maximális számának időszakaiban fordultak elő. Olyan erős ez a kozmikus időzítő, hogy esetleg befolyásolhatja a fizikai méretünket, az élettartamunk hosszát, a mentális stabilitásunkat, az erőszakra való hajlamunkat, és talán még az egyedüllálónak tekintett egyéni motivációinkat is.
1922-ben Alexander Chizhevsky, egy fiatal fehérorosz tudós bemutatott a világnak egy abszurd elméletet: hogy minden nagy megrázkódtatás az emberi történelemben, úgymint a társadalmi feszültségek, háborúk és forradalmak a naptevékenység következményei. Ezek a rendkívüli állítások megtalálhatók első könyvében, a "Történelmi folyamat fizikai tényezőiben", melyet majdhogynem univerzális gúny köszöntött, és egy ideig a komor, sápadt huszonöt éves férfi, az udvarházi irányzat leszármazottja és a nemesi öröklődés tagja, akit már megfertőzött az arisztokratikus származása, honfitársai szemében nevetségessé vált, és a "Napimádó" becsmérlő becenevet adták neki. Végülis lényegében arra utalt, hogy az összes viharos esemény, ami Oroszország felszabadulásához vezetett a korrupt cári uralom alól, annak semmi köze az ország munkásainak ideológiájához vagy a motivációjához, hanem mindezt a napfoltok tették.
Ennek következtében Chizhevsky kegyvesztett lett évekre a tudományos intézmények között, a Nobel-díjas író és politikai aktivista Maxim Gorkij védnöksége ellenére. Mindazonáltal Chizhevsky, mint egy tudományos da Vinci fajta, makacsul folytatta a kutatást, a kísérletet, hogy kapcsolatot hozzon létre a biológia, a fizika, a geológia és az űridőjárás között, mely legtöbb társa számára láthatatlan maradt. Lelkiismeretesen megvizsgált minden csatáról, felkelésről, zavargásról, forradalomról és háborúról készült feljegyzést, összehasonlítva őket közel kétezer évnyi napfolt tevékenységgel hetvenegy országban, beleértve a sajátját is. Az elmélet, amit kijelentett: az összes emberi békétlenség több mint háromnegyede, beleértve az orosz forradalmat 1917-ben, egy szoláris maximum ideje alatt történt, bármely napciklus maximális napfoltjainak időszakában. Az egyetlen terület, mely továbbra is kérdéses volt, a kozmikus kapcsolat mechanizmusa, de Chizhevskynek volt egy elmélete: a Nap kozmikus impulzusaitól való függésünket közvetíthetik ionok, vagy többlettöltés a levegőben.
Chizhevskyt befolyásolhatta egy Jean-Jacques de Dortous Mairan [1678-1771] nevű francia fizikus, aki felfedezte, hogy az egyik növénye felhajtotta a leveleit és "elaludt" minden este ugyanabban az időben még akkor is, ha teljes sötétségbe helyezte. Ennek a furcsa tevékenységnek a mechanizmusa ott volt de Mairan orra előtt, de abban az időben nem látta ezt meg. Bár írt egy könyvet a sarki fényről, elvetette az ötletet, hogy a naptevékenység és a mágnesesség felelős lehet növénye szokásos viselkedéséért. Két évszázaddal később Chizhevsky azonnal megértette a kapcsolatot.
Bár a szovjet kormány végül biztosított Chizhevskynek egy saját laboratóriumot, főleg azért, mert az ő hozzájárulása kellett ahhoz, hogy megértsék a levegő ionizációját, egy ember, aki továbbra sem volt lenyűgözve Chizhevsky elméletétől, az Sztálin volt, aki 1942-ben követelte, hogy a tudós vonja vissza a nap emberi lényeket befolyásoló hatásáról szóló elképzeléseit. Bármilyen bizonyíték, hogy a forradalmat bármi más idézte elő, mint a munkásosztály harcának természetes előrehaladása, a kommunista pártra nézve végzetesnek bizonyult.
Amikor Chizhevskyt elutasították, elszállították a Gulágra az Urál-hegységbe. Nyolc évet töltött ott börtönben, és szabadulása után Kazahsztánban, újabb nyolc év múlva rehabilitálták, mely után már az amúgy is tönkrement egészsége nagymértékben romlott, és csak addig élt, hogy visszaállíthassa hírnevét. Egy évvel a halála után az 1960-as évek közepén, amikor a Szovjet Tudományos Akadémia kinyitotta a levéltárakat, a széleskörű és előrelátó Chizhevsky munka teljesen feltárult. Posztumusz hős lett, egy tudományos központ is felvette a nevét, mely elsőként adott otthont a Chizhevsky "csillárnak", egy korai levegő ionizátornak.
Ennek ellenére évekre, és sok más tudós munkájára volt szükség a világ minden tájáról, hogy meghatározzák, amit Chizhevsky már pontosan feltárt. Amerikában Edward Dewey közgazdász volt egyike azoknak, akik felöltötték Chizhevsky palástját, nagyrészt magyarázatot adva a gazdasági fellendülés és hanyatlás ciklusaira, egy halálra ítélt kísérletet téve, hogy segítsen Herbert Hoover elnöknek, hogy elkerülje, hogy őt hibáztassák a nagy gazdasági világválságért. Röviddel az 1970-es évek előtt, Franz Halberg biológus és orvos, valamint élethosszig tartó kollégája a belga fizikus Germaine Cornélissen munkájával a hagyományos tudomány végre elkezdte megérteni a változékony Nap aktivitásától való függőségünk mértékét.
Halberg és Cornélissen ciklusvadászok, mind szakértők abban, amit ők úgy neveznek, hogy "időmérő", ismétlődő minták a biológiában. A mostanra a kilencvenes éveiben járó Halberg annak szentelte életét, hogy az élőlényekre ható külső környezeti tényezőket tanulmányozza. 1972-ben felkérte Cornélissent, mint fiatal doktort, pontosan azért, mert orvosi disszertációja egy idősoros elemzés volt, mely mintázatot mutatott a rendszeres időközönként ismétlődő események között. Halberg rájött, hogy szinte mindegyikünk biológiai folyamatai kiszámítható menetrend szerint működnek. Halberg volt, aki elsőként megalkotta a "cirkadián" (circa=körül, dia=nap), a napi biológiai ritmus fogalmát, mint amilyen a saját alvás-ébrenlét ciklusunk, és végül a "kronobiológia" fogalmát, a biológiai funkciók visszatérő ciklusaiét. Létrehozta a legelismrtebb intézményt, hogy tanulmányozza ezt a jelenséget, a Minnesotai Egyetem Kronobiológiai Laborját, mely mára világhírű.
Mindenhova, ahová Halberg és Cornélissen néz, meglátják az új ciklusokat és periodicitásokat. Az aprólékos kutatás évei alatt a pár felfedezte, hogy minden élő dolog biológiai folyamatai nem csak napi ritmussal rendelkeznek, hanem hetenkénti, kétheti, vagy akár éves ciklusokkal; az emberi pulzus és a vérnyomás, a testhőmérséklet és a véralvadás, a limfociták és a hormonális ciklusok áramlása, a pulzusszám változékonysága, és az emberi test legtöbb egyéb funkciója, minden apálya és dagálya viszonylag kiszámítható menetrend szerint működik.
Miután évekig gondolkodott az organizmusokon belüli ciklusok mechanizmusán, és a külső hatásokra bekapcsoló "idő gének" létezéséről, Halberg végül egyetértett Chizhevsky minden korábbi években levont következtetésével: sok ilyen folyamat szinkronizálója nem beépült, de ahogy bizonyos kollégái elé terjesztette, egy időmérő, valami külső környezeti jel elindítja és magával ragadja, vagy szinkronizálja a biológiai ritmust minden élő rendszerben. Bár Halberg gyűlölte a pontatlan kifejezést - sok ritmus kissé szabálytalannak tűnt - a nyolcvanas éveiben felfedte a bizonyítékokat, hogy az "időmérő" a világűrben található, és hogy a főkapcsoló nem a fény, hanem ahogy Chizhevsky megjósolta, a Nap mágneses mezői.
Halberg felismerte, hogy Chizhevsky felfedezése túlmutat a periodicitáson és a ciklusokon, mert rájött az emberi lét kijózanító igazságára: nem vagyunk teljesen felelősek a saját sorsunkért, különösen a biológiai sorsunkért. A biológiánkra gyakorolt hatás területe nem ér véget a közvetlen környezetünkben, vagy akár magán a Földön, hanem kiterjed a kozmosz külső távolságaira. Ahogy sok más kollégája szerte a világon most már megerősíti, minden élő dolog metronómja, mely fenntartja az alapvető szabályozási rendszereink tempóját és fenntart bennünket egy egészséges egyensúlyi állapotban, az a Nap. Olyan erős ez a kozmikus időzítő, hogy esetleg befolyásolhatja a fizikai méretünket, az élettartamunk hosszát, a mentális stabilitásunkat, az erőszakra való hajlamunkat, és talán még az egyedüllálónak tekintett egyéni motivációnkat is. A végső környezeti kötelék, ami formál bennünket és az életünket, ez a 150 millió kilométerre lévő csillag.
A Föld lényegében egy óriási mágnes, az Északi- és a Déli-sark a mágnes két pólusa, körülvéve egy fánk alakú mágneses mezővel. Ez a külső geomágneses mező vagy magnetoszféra állandó mozgásban van, befolyásolja az időjárás, bármilyen geológiai változás a Földön, még a Föld ingása is a napi forgásában, de legkülönösebben az időjárás szélsőséges változásai az űrben, főleg a Nap olykor vad aktivitása.
A jóindulatú csillag felelős minden földi életért, és lényegében elképzelhetetlenül forró hidrogén és hélium csoportja, melynek mérete körülbelül egymillió Földnek felel meg, átszőve egy réteg instabil mágneses mezővel. Nem meglepő ez a szeszélyes kombináció, melynek eredményei az időszakos vulkánszerű kitörések, gázt lövellve az űrbe koncentrált mező örvényekkel, a sötét foltok a Nap felszínén, melyeket napfoltoknak hívunk, melyek részekre bomlanak majd újra csatlakoznak egy új elrendezésben. A potenciálisan anarchikus kombináció ellenére a Nap ezt a tevékenységet egy viszonylag kiszámítható menetrend szerint végzi, a napciklusok mintegy tizenegy éves periódusokból állnak, mely idő alatt ezek a napfoltok létrejönnek, majd kimerülnek, és elkezdenek fogyatkozni.
A növekedés ideje alatt, ahogy a napfoltok felhalmozódnak, a Nap elkezdi kidobni ezeket a gáznemű robbanásokat: napkitörések, feltöltött golyószerű nagy energiájú protonok, tömeges koronakilövellések - több milliárd tonna gázzal egyenértékű, egymilliárd atombombának megfelelő erővel - és néhány, melyek a Föld felé irányulnak a napszél töltött gázán keresztül nyolcmillió kilométeres óránkénti sebességgel utaznak. Ez a tevékenység rendkívüli geomágneses viharokat okoz az űrben, melyek az intenzív naptevékenység pillanatai során létrehoznak egy erős hatást a Föld mágneses mezejében. Bármely adott tizenegy éves napciklus idején azt várhatjuk, hogy két évnyi geomágneses viharokat tapasztalunk, melyek elég súlyosak lehetnek ahhoz, hogy megzavarják a Föld elektromos rendszereit, megszakítva a high-tech kommunkációs hálózatokat, az űrhajók és műholdak navigációját.
Egészen a közelmúltig a tudósok kihagyták a számításból az a gondolatot, hogy a Föld gyenge mágneses mezője (ezerszer gyengébb, mint a hagyományos iskolai patkómágnes) bármilyen hatással lenne az alapvető biológiai folyamatokra, különösen azért, mivel minden élőlény a Földön jelenleg sokkal erősebb elektromágneses és geomágneses területeknek van kitéve a modern technológiától függő életünkben. De a legújabb felfedezések megmutatták, hogy az élő dolgok egy kis ablakkal rendelkeznek, melyen keresztül a finom geomágneses és elektromos mezők, mint például amit a Föld hoz létre, nem pedig a mesterséges technológia által generált, a legmélyebb hatással van az összes élőlény sejtszintű folyamataira. A változások ebben a gyenge, különösen a rendkívül alacsony frekvenciájú töltésben (kevesebb mint 100 Hertz), alapjaiban befolyásolják szinte valamennyi biológiai folyamatot az élőlényekben, különösen a két nagy motort, a szívet és az agyat.
Ez nem lehet meglepő, jegyzi meg Cornélissen. "Tudjuk, hogyha egy geomágneses vihar közeleg, áthalad az elektromos hálózatunkon." - mondja. "Az áramkörök reagálnak rá, mint ahogy a szív, az agy, és az idegrendszer. Tény, hogy a szív a legnagyobb elektromos rendszer a szervezetben." Ahogy ő látja, egy emberi lény egy egyszerű műholdas rendszer, mely hajlamos arra, hogy instabillá váljon.
A mágneses mezők az ionok áramlásából adódnak, az elektronok és atomok törltéséből. Amikor a mágneses erők irányt váltanak, ahogy azt gyakran teszik a Nap felszínén, akkor megváltoztatják az atomok és részecskék áramlásának irányát. Minden élőlény, beleértve az embert is ugyanabból az alapanyagból épül fel, és ahogy Chizhevsky felismerte, a mágneses erő bármilyen változása megváltoztatja a saját belső atomi és szubatomi áramlásunkat.
